Régi kapcsolatom van ám Patkó Bandival.
Lehettem úgy 17 éves, ültünk Hegedűsnével – aki akkor még egyszerűen „anyu” volt – a konyhában, s együtt füleltük a Bécsből hozott Tobishi kazettás magnót. Egy szilágysági gyűjtés részlete forgott ezerszer oda és vissza, s próbáltuk kihallani a zenekar mellett éneklő bácsi szövegét. Meg kell jegyezzem, ez az én mániám volt, anyu számára ez inkább kényszernek hatott. Ő inkább simán csak kavarta volna a húslevest, hiszen ezért voltunk a konyhában. Be kell látni, igen sokat fárasztottam az őrületeimmel.
A végére ezt hallottuk ki:
Ócska csárda, kiszes-koszos ajtó rajta. (Ez az első sor még mindig nem tuti.)
Patkó Bandi bévágtatott rajta,
//Patkó Bandi első szava, az vót,
Ki látott már egy lovon hét patkót?//Ki nem látott, jöjjön ide, lássa!
Négyet visel, kispejlovam lába,
//Ötödik a saját magam neve,
Kettő meg a csizmám sarkára van verve.//
Ilyen előképzettséget követően jutottunk el a pénteken a Napsugár Bábszínházba, s így nem is csoda, hogy amikor elhangzott az első vizsgakérdés, „Tudod-e, hány patkó van ezen a lovon?”, természetesen átmentem a vizsgán. Ám! Azt még én sem tudtam, miként lett Bandiból „Patkó Bandi”. Természetesen az előadásból kiderült, de nem mondhatom el nektek, különben leszáradna a...
Felnőtt közönség gyülekezett a Napsugár Bábszínház előterében, ami az este hétórás időpontot tekintve nem csoda, ám mi még az otthoni induláskor is azon morfondíroztunk, miként szólhat egy bábelőadás idősebbeknek.
A cím alapján valamiféle vásári komédiára gondoltunk. Tudjátok: a jó és a gonosz küzdelme, csihi-puhi, palacsintasütő, hagyományos rigmusok, poénok, hiszen mindannyian – már akik nem szakértők lennénk – Kemény Henriken nőttünk föl. Reményeim szerint még bekiabálásra is nyílhat lehetőség. Később adódott is ez a szereplési alkalom, ám a korosabb közönség jelentős része inkább fülét, farkát behúzta. Jessica, a pónicsikó megfuttatására még gyorsan akadt egy vállalkozó szellemű férfi, ám amikor Mocsoktól kellett elvenni a gumicsontot, s ehhez három segéd is szükségeltetett, akkor már vadászni kellett a jelentkezőket. Láttam én pedig, hogy amikor már a színpadra értek a kiválasztottak, akkor ragyogott a szemük a lehetőségtől. Mindannyian úgy érezhették, hogy megfogták a Tekintetes, Nagyhatalmú, Méltóságos, Címzetes Hercegbáró, uraság lábát, nekem pedig „nem derogál” az alábbiakat közhírré tenni (Remélem, azt tetszettem mondani, amit mondani tetszettem).
Visszatérve a vásári fílingre. Természetesen megkaptuk, de nem a szokásos sablonos formában. A komédiás - Czéh Dániel - veszkó csizmában érkezett, s természetesen a bódéja is ebben a stílusban készült. A jogging, csizma páros számomra erősítette a vándorkomédiás érzetet. Ebben az életformában összefolynak az éjjelek és nappalok, egy ruházat akár minden napszakot kiszolgál. Ezt persze csak az érezheti át igazán, aki eltöltött már három hetet egy SKODA S100 lehajtott ülésein. (Tudnotok kell, nagy szó ám, hogy ilyen előnyös színben tüntetem fel a „jogging”-ot, ugyanis az én szótáramból ez a szó hiányzik, ennek a ruhadarabnak véleményem szerint nincs létjogosultsága.)
A stílusok keveredése mindenben megmutatkozik. Elegyednek a népies poénok a mai kor szófordulataival: „Álljon le a cirkód decemberbe!”, lépten nyomon utalásokat kapunk a mai környezetünkre: „Mer’ az apukám kifizette”, a nem cél nélküli alpáriság pedig sok esetben szándékos kapcsolatot teremt a legújabb kori dzsentrik, aranyifjak stílusával.
A történet elején Bandi, aki csak egy közülünk, szinte óbégatva énekel a Psycho Mutants westernfilmeket idéző csodálatos zenéjére. A muzsika annyira helyén van, hogy olykor már a vadnyugaton éreztem magam. Bandi az óbégatás miatt természetesen összetűzésbe kerül Középrigóc uraságával, aki az ilyenkor szokásos módon elnáspágolja.
Az eset természetesen bosszúért kiált, de Bandinak, akinek az apukája még a menzát se tudta kifizetni, a bosszúhoz le kell paktálnia az ördöggel, s fordulatos próbákat kell kiálljon. Maradjunk annyiban, ezen próbák folyamán még Mamó is elpüföli Bandit a bádogbögrével (Ej’, de szeretnék én abból a bögréből a bábszínházban egyszer egy mentes fröccsöt szóda nélkül meginni!). A hagyományoktól eltérően ezen közben nem csupán a fizikai erőszak válogatott formáin kacaghatunk, az ördög nem csak elhúzza Bandi nótáját, de hatalmas erkölcsi dilemma elé is állítja. Óriási terhet rak a vállára, s mindezekből kifolyólag a műsor végén nem ül be elénk a heppiend.
Czéh Dániel számomra már-már felfoghatatlan módon játszik a kesztyűbábokkal. Nevezhetném ezt akár zsonglőrözésnek is, ami lássuk be, szintén nem idegen a vásári komédiától. Az minimumnak tekinthető, hogy egy időben két bábbal játszik, de néha olyan gyorsan váltja ezeket, mintha segítője is lenne apró kis dobozában. A bódé minden irányban forgatható, kisebb – nagyobb ajtók nyithatók rajta, ez lehetőséget teremt az előadó számára, hogy kilépjen az eredeti síkból. Térben is kiterjeszti játékát, saját maga is részese lesz a produkciónak, vagy éppen két szereplője közé áll. Mindeközben hagyományos színészi erényeket is megcsillogtat, s ha szükséges, három hangszínen folytat párbeszédeket.
Este nyolcra már megértettem, hogy ez az előadás valóban nekem szólt, s elhittem, hogy a felnőttek számára készült bábszínháznak is van létjogosultsága.
Most rajtatok a sor! Gyertek el minél többen a Napsugár Bábszínház esti szeánszaira! Minden bizonnyal én is itt leszek, hacsak a belém vetett bizalom nem ingott meg.
Mielőtt elbúcsúznék, lenne egy fontos kérésem. Hallgassátok meg alább a már említett szilágysági gyűjtést, s aki kihallja az első sort, kérem küldje meg nekem a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címre. Itt az ideje, hogy megtudjam, milyen is az az ajtó:
Az előadás alkotói:
Író: Schneider Jankó és Czéh Dániel
Látványtervező: Boráros Szilárd
Zene: Psycho Mutants
Rendező: Schneider Jankó
Játssza: Czéh Dániel
Szöveg, fotó: Sanyika
