1897. szept. 24-én született Sinka István Nagyszalontán. Akkor miként is kötődött szűkebb pátriánkhoz, a Viharsarokhoz?
Bojtár, majd juhász Nagyszalonta környékén. 1919-ben házasságot kötött Pap Piroskával. 1920-ban Vésztőn telepedett le.
1897. szept. 24-én született Sinka István Nagyszalontán. Akkor miként is kötődött szűkebb pátriánkhoz, a Viharsarokhoz?
Bojtár, majd juhász Nagyszalonta környékén. 1919-ben házasságot kötött Pap Piroskával. 1920-ban Vésztőn telepedett le. A Magyar Falu c. újság pályázatára küldte be első verseit. A lapban és irodalmi mellékletében, a Virágoskertben rendszeresen jelentek meg írásai. Féja Géza 1932. májusban Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabadság c. lapjában közölte verseit, s rendszeresen publikált a Kelet Népében is.
Viszonylag későn, 1934-ben került az irodalmi életbe, a népi írók közé. Első kötetének kadását a szeghalmi gimnázium vállalta el - "Himnuszok Kelet kapujában".
A BékésWiki így ír munkásságáról:
Mindössze öt elemit végzett, de felettébb érdekelte az olvasás és az irodalom. Egyes anekdoták szerint első próbálgatásait csizmája oldalára írta, amikor a mágori síkságon juhászkodott. Első közölt versével irodalmi pályázatot nyert a Magyar Falu c. folyóirat 1930. novemberi számában. Később zsengéi jelentek meg ugyanebben a lapban, majd 1933-ban megjelent első kötete a Himnuszok kelet kapujában. Ezt két év múlva az első felesége betegeskedésével egy időben íródott Pásztorének követte. A kötetlen formájú, akár kiseposznak is betudható műve, már átgondoltabb költői nyelvet és magabiztos hangot tükröz. Budapesten 1939-től kezdett el igazán kiteljesedni. Tizenhét évnyi hallgatás után, 1961-ben kezdték újra kiadni a köteteit. Írásait a paraszti réteg nyomorának bemutatása jellemzi, életműve a népi mozgalom íróinak, költőinek egy legerősebb és legmegrázóbb darabja.
Elek Tibor, a Bárka főszerkesztője Sinka munkásságát így foglalja össze:
„(...) az időben immáron örökké életművének legértékesebb darabjai: például az olyan dalok, mint az Alvó Körözsök, Nyárfalevél, Túloldalán a halomnak, A cser meghajolt, az olyan elbeszélő költemény, mint a Bődi Mariska, és főként az olyan balladák, mint a Bondár Márta, Anyám balladát táncol, Ballada a Körözs mentén, Bor-Ökrösné, Simon Virág, Magyar Mihály balladája, de a pályazáró kötetekben is találhatók olyan nagy versek, mint például a Lovasok opál mezőkön című, és a prózai művek közül a Fekete bojtár vallomásai mellett a Hol vagy Kadocsa? sem csupán a szintén önéletrajzi ihletés miatt érdemes a figyelmünkre, ahogy az Érparti történet sem. Ezek a művek ma is éppúgy várják olvasóikat, mint a magyar irodalom bármely XX. századi klasszikusának legjobbjai, és nemcsak azért, mert a szegénység, a nyomor, az azzal együtt járó megaláztatottság, a hatalomnak, a rajtunk kívül álló erőknek való kiszolgáltatottság mai világunkban (ha nem is olyan mértékben) éppúgy jelen van, mint a Sinkáéban jelen volt, hanem azért, mert a költőt, ahogy kívánta, karjaira vette az idő (Végy karjaidra, idő…), versei szépségét minden korokon általrepíti hozzánk.”
Féja Géza, Sinka István tehetségének egyik felfedezője és pártfogója a Viharsarok című híres szociográfiájában így ír róla:
„Sinka sorsa példázza legtalálóbban, hogy a mai társadalmi és kulturális »felépítmény« mit nyújt a nép s a népi tehetség számára. Sinka a szalontai határban született, nagy birkatartó földön. Három-négy évtizede itt a földnélküli ember sorsa csakis a birka lehetett. Apja nagy állattenyésztő volt négyezer saját birkával, a dögvész azonban elsöpörte őket. Igy juhásznak állt be más gazda rideg birkái mellé. (…) Apja, midőn öregedni kezdett, nem is bírta a nomád életet, betegeskedett, a nagybirtokos pedig, akinél Puszta-Pándon alkalmazásban volt, kirakta a pusztáról. Felrakták a szekérre a bútort s tetejébe a haldokló öreg juhászt. (…) Az öreg nem is élt sokáig. Felesége ezután tavasztól őszig kenyeret sütött a summásoknak az urasági tanyákon. A gyerek Szalontán maradt ilyenkor, mint saját gazdája s vízhordásból élt, meg teniszlabdákat szedett a Lovassy-kertben. Közben öt elemit végzett, nagy olvasási szomjúság gyötörte, de a tankönyveken kívül csak vásári istóriák jutottak a kezébe. (…) Tizenkét esztendős korában eléje adtak négyszáz birkát és kicsapták velük a tarlóra. Késő ősszel hazafelé tért ázott birkáival, de az esős, ködös őszi éjszakákon eltévedt. Egy éjjel mégis visszatalált a faluba, zörgött a pergő a kosokon, kijött a gazda. Rögtön a gyerekjuhásznak rontott, összeverte, sárba vágta és megtaposta. Még aznap éjjel megszökött tőle. (…)
(…) A hiba csak az, hogy ez a költő (Sinka) éppen felülről nem kapott segítőkezet. Elhagyatva építette fel a föld, a kenyér, a munka, a termés himnuszait magában. Túllépte egyénisége határait, a parasztközösség szólalt meg benne. Újabban pedig múltját, a nomád, vad magyar mezei életet fejezi ki nem mindennapos lírai-epikai erővel. (…) A mélyek fia csak véletlenül bír kapcsolatba kerülni a »magas« kultúrával. S ha különös csodaként mégis megnő, akkor vagy belefúl a városi életbe, vagy pedig tovább éhezik a maga talaján. Hiába nő meg ott az eredeti rögökön, vérei, osztálya nem nőhetnek meg véle együtt. Előre rohan, egyedül marad s naponta a halál kopogtat az ajtaján. A magyar népsors tragikuma ezekben az emberekben csap magasra. Társadalmi berendezkedésük minden kórja az ő megnőtt életükben rendez vészes csatákat.”
