A mai nappal új sorozatot indítunk, amiben korábban - egyes esetekben évtizedekkel ezelőtt - megjelent írásainkra hívjuk föl ismét a figyelmet. Esetenként azért mert újra aktuálisak, mondjuk egy ünnep kapcsán, olykor pedig egyszerűen úgy érezzük, hogy a tartalom még ma is megállja a helyét. Ez utóbbi kategóriába tartozik első újraközölt írásunk.
A két éve elhunyt B. Koltai Gabriella (BKG) írása éppen húsz éve jelent meg a CSABANET felületén. Címe: Csak nekem volt szép. Fogadjátok szeretettel és érdeklődéssel!
Csak nekem volt szép
Ahogy közeledett a busz a faluhoz, valami megmagyarázhatatlan szorongás fogott el. Nem a csalódástól féltem, nem is az emlékeimtől, inkább az nyugtalanított: mit szól majd a fiam, ha megmutatom a házat, ahol születtem. Nekem tündérvilág volt a falu, a határ, a kis halom a mezőn, ami Csingacsguk, Batu kán, Hunyadi Mátyás és Bem apó hadvezéri állásául szolgált szünidei nagy csaták idején, de hátha neki unalmas, szürke porfészek lesz.
Nem így lett. Bejártuk a falut keresztül-kasul, ő folyvást kérdezgetett, s ha néha szórakozottan elhallgattam, nyaggatott: anya, mesélj! Magamban nevettem: milyen kevéssé változik az ember, én is mindig azzal gyötörtem az öregeket, meséljenek magukról, a régi világról.
Kicsi voltam, ott ültem nagyanyám lábánál a sámlin, és hallgattam őt. Kukoricát morzsoltunk közben, nagyanyám soha nem volt képes csak úgy ülni és semmittenni. Ha mást nem, akkor rizst válogatott, vagy a kötényét foltozta, de a keze sose pihent. Nagyon öregnek láttam, kövér volt, nehezen, lassan tudott csak járni, de istenien főzött és a meséi... Mind igaz történetek voltak, leginkább az úri családról, akiknél szakácsnő volt. Nagyanyám nagyon büszke volt rá, hogy ha nagy vendégségre készültek, az asszonya mindig lejött hozzá a konyhába, „Juliskám”, azt mondja, „hoztam a listát, az uram sok vendéget hívott, maga tudja, mit adjunk elébük. Ki kell tenni magunkért, ezt mondta a nagyságos úr.” Mesélt az úrról, aki nagyon szigorúan fogta a két lányát, meg az úrnőről, aki olyan kedves volt mindenkihez, egy csöppet sem hordta fenn az orrát. – Ott nem volt pazarlás – emlegette tízszer is napjában –, hétköznap nagyon egyszerű konyhát kellett vinni. A kisasszonyoknak sem volt szabad válogatni, meg kellett enni a főzeléket is, mindent.
De a kisasszonyok tudták a módját, hogyan vegyék le a lábáról nagyanyámat, hízelegtek neki, nem átallottak még segíteni is a konyhában, csak készítsen nekik valamit nevezetes nyalánkságaiból. Nagyanyám a legegyszerűbb gyümölcsből is olyan édességeket, krémeket tudott csinálni, amilyet azóta sem ettem. Sírtak a kisasszonyok, mikor nagyanyám eljött tőlük, szerették nagyon, de hiába: nagyapám megjött a háborúból, eljött érte, azt mondta, Julis, megesküszünk, nem szolgálhatsz tovább. Van földem, egy kis gazdaságom, a magad asszonya leszel. Ahogy akarja, Mihály, felelte a nagyanyám, és összecsomagolt. Sok évtized együttélés után is így maradt ez: nagyanyám magázta a férjét, tata meg tegezte őt...
