Jó étvágyat!
Van a Viharsarokban egy olyan pont a téridő koordinátarendszerében, ahol — akár mint egy eseményhorizont közelében — rendre találkozhat az ember furcsa, neki kivált tetsző (vagy adott esetben különösképp nem tetsző) dolgokkal, sőt, néha akár önmagával — némiképp ellentmondva ezzel nemcsak a relativitáselmélet atyjának, hanem még a "kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni" hérakleitoszi maximájának is.
Idén augusztus ötödike és hetedike között kilencedik alkalommal rendezte meg a Csabai Ifiház a magát összművészeti fesztiválként definiáló Csalánlevest, melynek végül névadója is asztalra került — az ízlésbeli sokszínűségre való messzemenő tekintettel sóval vagy anélkül, erős öntettel súlyosbítva vagy csak natúr fogyasztva. És éppen ilyen volt az egész rendezvény is.
A helyszín, ahogyan már három éve, idén is a MASE-tanya (a Megyei Alkotókat Segítő Egyesülést rejti a mozaikszó), ahol az év többi részében Baji Miklós Zoltán képzőművész-performer, a fesztivál egyik szervezője él családjával. Róla egyébként erősen megoszlik a helyi lakosok véleménye: egyesek szerint a környék legjelentősebb művésze, akinek működése PR-szempontból sem utolsó, sőt, kifejezetten jó reklámot csinál a városnak és a megyének. Mások sokkal inkább amolyan nem túl csendes elmebetegnek tartják, akit például jól ismernek még a helyi kórház traumatológiáján is (ahová aztán mi is eljutottunk; többször, mint egészséges lenne). A „középút” nagyjából az, amit egy taxistól hallottunk: „biztos jó művész, csak én nem nem nagyon értem, amit BMZ csinál; amúgy meg örülök, hogy idén még nem az új tanyáján rendezték a fesztivált, mert az meg szemben van az én tanyámmal.”
Persze nehéz a tudósító dolga, ha tavaly már megírta, mit gondol erről az abszolút értelemben vett intervallumról (ld. Magyar Narancs, 2004. szeptember 9., Visszhang), pláne akkor, ha idén már közreműködőként is érdekelt az ügyben, és mégsem érez másként.
A címben szereplő mondattal köszöntött bennünket a kalauz az — egyébként késésben lévő — IC-n, mikor üvegekkel kezünkben talált minket a fülkében (legyen ez a már napok óta mélyhűtött skandináv vodka és a Vilmoskörte dícsérete), s ez a mondat metaforikusan is végigkísérte három napunkat, melyek mindegyikén mindhárman valamilyen formában meg kellett nyilvánuljunk: barátom és fegyvertársam pénteki performanszában asszisztensként voltunk jelen menyasszonyommal, aki segédkezett az általam szombaton prezentált performanszban is, hogy végül vasárnap — de semmiképp sem megpihenésként — a hármunk verseiből összeállított műsort is előadjuk.
De mindenek előtt a fesztivál nyitánya: a Malét Béla op-artos festményeit bemutató tárlatot a házigazda ajánlotta kedélyesen anekdotázva közös italozásaikról, szomszédságról, egyéb ügyekről. (Persze aligha lehetett kikerülni e képeket, lévén a ház elülső-oldalsó falára voltak aggatva, így mindenki látni kényszerült őket — na nem mintha kényszer lett volna; sokkal inkább édes teher, olyannyira, hogy vasárnap éjjel valaki el is lopott egy művet.) A három nap talán legfelejthetőbb pillanatait jelentette a helyi Sober Fact metálkoncertje, s Juhász Roccó József akciója sem vidított fel jobban: „Igyál tejet, bazmeg!” — kántálta egy bonyolultnak tűnő csőrendszerrel fején, melyből sörrel kevert tej ömlött testére; na de hova?
Voltaképpen az időjárás is kegyes volt hozzánk; igaz, barátom első napon bemutatott, egyébként egészen veszélytelenre tervezett, suszterinasként pedig messze nem öncélúan Kicsiny Balázsnak ajánlott performanszát megzavarta a hirtelen támadt szél, minek következtében lábszára jócskán megégett, s kénytelenek voltunk mentőt hívni, hogy aztán egy óra múlva együtt röhögjünk a traumatológián kapott papírján: „színházi előadás közben…” Így maradtunk le a Meztelen Ebéd zenekar koncertjéről, ellenben láttuk a KinoPuskint, majd a vajdasági Paniks sok mindenért kárpótolt bennünket és nyújtott némi fájdalomcsillapítót — a Vilmoskörték mellett — megperzselődött barátomnak. (És tessenek a továbbiakban nagyon odafigyelni erre az együttesre!) Ezután az El Ritmo által szolgáltatott dj-parti már teljesen kimaradt, éppúgy, mint a Sőrés Zsolt vezette Láthatatlan Filmek Klubja: nagy úr a fáradtság, még nagyobb az ittasság, de legnagyobb a fájdalom; ekkorra már befelé űrhajózunk, ejtőernyős zuhanópózban a hatévesekre méretezett matracon ketten — jellemezze most csak ennyi a családias hangulatot.
A szombat reggelt is a kórházban kezdtük, majd az Üvegház Söröző teraszán gyógyítgattuk sebeinket (a kedves pultoshölgy miatt ennyi „reklámot” szerintem mindenképp megérdemelnek). Még egy séta az Ifiházba; ismét lenyűgöz a helyiek segítőkészsége és alapvető bizalma a még ismeretlen arcokkal — jelen esetben velünk — szemben is: egy DVD átmásolása kedvéért megkapjuk egy szervező barátunk irodájának kulcsát. Ugyanő lesz az, aki majd kihoz nekünk a tanyára három üveg pezsgőt — ezek árával mindmáig sáros vagyok, de nem felejtettem el, rendezzük még! Délután pedig már saját performanszomra készülődöm, számolgatom, belefér-e az időbe minden tervezett történés sebesült barátom nélkül, egyetlen segítővel. Kovács István performanszának jó részéről le is maradok az átöltözés miatt — sajnálom, mert amit láttam belőle, az igencsak meggyőző és erős eseménysor volt. Ütő Gusztáv és Dénes Imre akcióit viszont sikerült végignéznem: furcsán mutattak egymásra a kommunikáció nehézségeit tárgyazó, illetve az emberi teljesítő- vagy tűrőképesség határaira rákérdező darabok. Viszont engedtessék meg, hogy ne beszéljem el föld alá kerülésem történetét; különben is koncertezett a Monchichi, a Jeffo’s Dream és a Zagastic, valamint az este fénypontjának ígérkezett a Korai Öröm fellépése, ennek hangjai talán eljutottak még fülembe félálomban (vagy mégsem: amennyire itt képben voltam, illetve nem voltam, akár el is maradhatott a koncert és az azt követő Korai dj-parti); befelé űrhajóztomban ismét elgondoltam, milyen is lemaradni arról az egyetlen koncertről, amelyet igazán vártam. Szar.
A vasárnap is a kötözőben kezdődik, de szerencsére az előző napon látogatott kimérésben folytatódik, ahol igazi kultúrsznobként még Stahl Judit konyhájába is benézünk a folyamatosan működő tévékészüléken keresztül (nem mellesleg ez az első általam látott kocsma, ahol nem az RTL Klub megy álló nap). A tanyán pedig már készül maga a csalánleves, art chef: Kolarovszki Zoltán, aki idén kicsit ízetlenebbre hagyta kiforrni (ám így is kitűnőre főzte) e gasztronómiai irrealitást; ezzel is utalva az idei év egyik szlogenjére: „A parlagfű ellen folytatott kíméletlen harcban a csalánok is veszélybe kerültek” — na hiszen, a tanya körül csak úgy hemzsegett a virágzó parlagfű, némi könnycsorgást, orrváladékozást okozva ezzel néhányunknak, csalánt viszont csak a levesben láttunk, de azt el is fogyasztottuk. (És akkor most nem térnék ki a következő, nagyon nem píszí szlogen értelmezésére és ostorozására: „Lányok, lovagoljatok, amíg várom söröm!”)
Burkolás után Erdősi Géza „bácsi” vezetett játszóházat a gyermekeknek — esetünkben ez leginkább a helyi menekülttábor egynémely serdületlen lakóját jelentette, akik még a Döme-tanya vendégszeretetét is élvezhették, ott ugyanis freestyle lovagolhattak, akarom mondani felülhettek egy lóra, majd kantáron körbe-körbe vezettethették magukat; mindenesetre jó volt látni az arcukon egy-egy őszinte mosolyt is.
A meghirdetett nemzetközi performansz- és élő művészeti szimpózium a meghívott előadók távolmaradása vagy idő előtti távozása miatt a boldog emlékű AnnArt Fesztiválokról szóló vetítésbe váltott Ütő Guszti minden eshetőségre felkészülése jóvoltából, miután a — helyzethez mérten — nem kis számú közönség meghallgathatta, ahogyan Béki István, Csobánka Zsuzsa és e sorok írója a felolvasnak a verseikből. (Ezúton is köszönet figyelmükért és türelmükért!)
Ezen este két kiemelt koncertjébe (efZámbó Happy Dead Band, Ági és a Fiúk) is belepihenek, míg az egyik szervezőféle sóhajtozik a szomszédban; és immár utoljára próbálok választ adni kérdésemre: le- vagy távolmaradni a „populárisabb” (jelentsen ez a szó itt bármit) programokról nem valami kimódolt kultúrsznobság? Vagy csak egyfajta radikalizmusellenes anarchizmus?
Válasz helyett azonban hajnal egykor taxit hívunk, ekkor már szakad az eső (és örülhetünk, hogy eddig megúsztuk); az előbb negyven, majd ötven, később egyre több percet késő vonatra várva egy Jarmusch-film szereplőinek érezzük magunkat az éjjel-nappal nyitva tartó restiben, s ha már, akkor inkább várjunk még fél órát a szintén késében lévő InterCityre, ahol már nem jó étvágyat, hanem jó mulatást kíván a túlságosan is közlékeny kalauz.
Mit is mondhatnánk még e három nap után? Azt, hogy egyre biztosabban látszik, mennyire más (mennyivel emberibb) mentalitás működik ott lenn délen? Vagy mondjuk azt, hogy milyen jó, hogy nem ismertem fel a biztonsági őröket (mert idén — okulva egy-két kellemetlen tavalyi szituációból — már voltak ilyenek is)? Hogy miért jó, ha valóban megáll az idő, nagyjából három napra? Vagy talán elég, ha csak azt mondom: ismét pont elegen voltunk, nem többen, mint tavaly; mintha mindenki eleget tett volna a kérésemnek (mely most is érvényes a jövőre nézve): emberek, ne gyertek!
k.kabai lóránt