PROGRESSZÍV MŰVÉSZETI KEZDEMÉNYEZÉSEK A VIHARSAROKBAN A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN A CSALÁNLEVESEKTŐL AZ ORIENSEKEN ÁT A 20X20- ASOKIG
A mai naptól folytatásokban közre adjuk Baji Miklós Zoltán (BMZ) intermédia művész 2002. január 22-én, a békéscsabai IFIHáz-ban a fenti címmel elhangzott előadását. Várjuk esetleges hozzászólásaitokat!
Progresszív művészeti kezdeményezések a Viharsarokban…
Őszintén meg kell vallani, hogy már a cím által gerjesztett gondolati felvetések is csupa kérdést, kérdőjelet indukálnak.
Alapvetően meg kell határoznunk, hogy mihez képest progresszív, úgymond haladó, élen járó az, ami itt történt, történik, ha egyáltalán az?
Ehhez ki kell jelölni a vizsgált események földrajzi helyét, idejét, mert ami egy adott történeti korban, adott földrajzi helyen progresszívnek, eretneknek számít, az más helyen már akár konzervatívnak, túlhaladottnak, hagyományosnak, vagy soha meg nem történtnek tekinthető.
Az uralkodó politikai, társadalmi, társadalomerkölcsi, vallási berendezkedés függvényében az egyik helyen erénynek vagy előremutatónak látszó tett, a másikon - ugyanazon idő-intervallumban - halálos bűnnek számít. A tett progresszivitásának egyénekre lebontott befogadása még jobban nehezíti a determinációt, mert minden egyén önálló időfolyást, világot, világszemléletet képvisel, még ha látszólag azonosul is egy közösséggel, világszemlélettel, ideológiával.
Mielőtt belesüllyednénk az individuumok kínálta útvesztőbe, megpróbálom szemléltetni gondolataimat:
Muzulmán kultúrkörnyezetben ma is természetes a többnejűség, a keresztény kultúraalapú társadalmakban azonban ez ma is törvénybe ütközik. Előbbiben egy feminista jellegű szerveződés halálos bűn, míg az úgynevezett fejlett társadalmakban ez, a hippi mozgalom után, a „legprogresszívebbnek” látszó társadalmi jelenségnek tekinthető.
Mindezek függvényében bizonyos, hogy a kultúra területén 1989-2002 között megtörtént művészeti eseményeket itt a Viharsarok „fővárosában”, Békéscsabán, Gyulán, Gyomaendrődön, vagy akár Pósteleken progresszívnek tekinthetjük. Magukban hordozzák a lassú kulturális nyitás nagy lehetőségét, feltehetően a geopolitikai okok miatt az ország talán infrastrukturálisan, ezáltal gazdaságilag és kulturálisan is leghátrányosabb területének- szellemi integrációját a nagyobb vezetőcentrumok irányába, mint Budapest, majd Berlin, egészen New Yorkig.
Ezt a célt leginkább az élettérben előforduló világkép- tágulást segítő empirikus élmények tehették és tehetik lehetővé.
Az internet elterjedése a térségben is elindult, és térhódítása új perspektívát nyitott a fizikai mozgást nélkülöző kitekintés, kapcsolattartás, értékkeresés, valamint a publikálási tér szempontjából. Mindenki számára kinyílt a Public Art lehetősége. Csak élni kellene vele, de ne rohanjunk előre.
E térség kiállításait látogató lakók nagy része –tisztelet a kivételnek – a műtárgyakkal történő fizikai kontaktus során is a legegyszerűbb: „látom, felismerem, megnyugszom, mert nem tűnök magam előtt hülyének, műveletlennek”- elvárással lép a megyeszékhely egyetlen nagyobb léptékű kiállítást is befogadni képes vegyes funkciójú kiállítótermébe, a Munkácsy Mihály Múzeumba.
Ennek a befogadói magatartásnak elsődleges oka az ingerszegény lakóhely, a viszonyítási lehetőség mesterséges akadályoztatása, a hagyománynak rossz értelemben vett védőpajzsként, szűrőként történő alkalmazása. E kontextuális térben egy absztraktívabb, elvontabb vizuális nyelven megszólaló mű, mondjuk egy kitakart dedikálású Klee- festmény, csak felületileg tudna kontaktust teremteni a helyi tárlatlátogatókkal.
E vizuális kultúrálatlanságnak több oka van. Az itt élő, úgynevezett hivatásos művészek helyileg vezetőnek számító, szűk többségét sem illeti dicséret a vizuális kultúra terjesztését illetően.
A kijelölt csoport többnyire az ún. „képcsarnoki” dísztárgykészítő, vagy az annál is egyszerűbb igényeket kielégítő, kizárólag kereskedelmi célú tárgyakat készítő, akkreditált emberkékből áll, akik úsznak a sznobéria és a giccsemberek elismerésében.
Egy szűkebb réteg már elmerészkedik az irodalmiasan leíró, vagy illusztratívabb határokig, de megmaradnak a könnyen érthető képi aspektus, az ábrázolás határán belül.
Természetesen vannak kivételek, akik szakmai, művészeti tisztességükben, még ha a tradíciókhoz kötötten is, de jóval túlmutatnak a helyi értékrenden:
Lipták Pál festőművész, Vágréti János festőművész, Gnant János képzőművész, Benyaska László képzőművész, Fülöp Ilona grafikusművész, Oroján István képzőművész, Takács Győző grafikus keramikus, Lonovics László grafikusművész, Székelyhídi Attila festőművész, Molnár Antal festőművész, Kállai Júlia grafikusművész, Szabadosné Szászfalvi Ilona iparművész.
Továbbá a térséghez kötődő, de alkotóidejüket leginkább nem itt töltő kitűnő, kvalitásos művészek, mint Lóránt János festőművész, Schéner Mihály képzőművész.
Kvalitáshivatkozásnál, bár a múlthoz folyamodunk, de az elhunytakról se feledkezzünk meg: Koszta Rozália festőművész, Kohán György festőművész, Éyas Kovács József festőművész, Réthy Zsigmond természettudós.
Mivel ezen értéklajstrom a progresszió megközelítésére szolgál, így nem érték-alárendelő szándékú, csak a kijelölt téma indokolja.
Kikhez jutunk el, ha a progresszió diagrammját továbbrajzoljuk? Maradhatunk- e a képzőművészet kizárólagos felségterületén?
Az első kérdésre adandó válasz:
Gubis Mihály grafikus- intermédiaművész, Nagy Zopán intermédiaművész, Flóra Virág grafikusművész, viaszszobrász, Váradi Zoltán fotóművész, Kalapos László szín-, és fotóművész, Boldog Gusztáv természetvédő, fotóművész, Kalmár Zsolt költő, fotóművész, Nyisztor János számítógépes grafikusművész és Baji Miklós Zoltán intermédiaművész személyéhez.
A másodikra: nem tudunk megmaradni, mert a klasszikus értelemben vett műfaji határok már a dadaizmustól kezdve oldódásnak indultak.
Joggal merül fel a kérdés, hol vannak a fiatalok? Erre Deim Pál szentendrei képzőművész 1988- ban megadja a választ:
„Ha Békéscsabának megtartóereje nincs is, valaminek mégis lennie kell és kellett, amitől az átlagosnál több művész, elsősorban képzőművész kerül ki e környékről. Mint egy palántanevelő tsz csak palántákat nevel, és azok máshol növekednek, hoznak gyümölcsöt…”
Ha a jelent figyelembe vesszük, akkor itt meg kell jegyeznünk: tapasztalható bizonyos pozitív előremozdulás. A Békéscsabai Evangélikus Gimnázium, Művészeti Szakközépiskola fiatal képzett szaktanárjainak megjelenésével: Fazekas Attila festőművész, Flóra Virág grafikusművész, viaszszobrász, Prisztavok Tibor szobrász, Tóth Péter grafikusművész személyében. Az majd csak később derülhet ki, hogy a tanítás és a helyi viszonyokhoz történő alkalmazkodás mennyit vesz el jelenlegi tisztaságukból.
/Prisztavok Tibor a később taglalandó történésekben, mint a Nihil együttes basszusgitárosa, az első Csalánlevestől kezdve részt vett rendezvényeinken./
Írta: BMZ (Baji Miklós Zoltán) intermédia művész
(Folytatjuk)
'A CSALÁNLEVESTŐL AZ ORIENSIG' - 2. rész