(Elhangzott Csorváson Bartók Béla emléktáblája előtt, a születésének 125. évfordulója alkalmából rendezett koszorúzási ünnepségen) 

Városunk lakossága 1981. április 3-án köszöntötte Bartók Béla zeneszerzőt születésének 100. évfordulóján, ez alkalommal a könyvtár megkapta a többéves jó munka elismeréseként a „Bartók Béla Könyvtár" címet, majd leleplezték az intézmény falán elhelyezett régen megálmodott emléktáblát.

Az akkori méltató gondolataiból: „az emléktábla is őrizze és hirdesse Bartók Béla és Csorvás nagyközség élő kapcsolatát..., korunk zenei géniuszának élő emlékét."

 

A máig fennálló „élő" kapcsolatban immár városunk és a nagy zenetudós között Illés Panna, fiatal csorvási cselédlány, Bartók „nótafája" egy másik láncszemecske, akit a Gömör megyei Gerlice-pusztán szolgáló székely parasztlánnyal, Dósa Lidivel együtt „természeti tünemény" – ként csodált Bartók.

 

Nincs olyan esztendő 1981 óta, hogy a Bartók emléktáblánál ne tisztelegne az utókor, mint, ahogy ma is tesszük méltósággal születésének 125-ik évfordulóján.

 

125 éve, 1881. március 25-én érkezett meg a nagyszent-miklósi iskolaépület igazgatói lakásába, az apa tűnődve nézi fiát, aki 26 évvel fiatalabb nála, és ugyanolyan neve van, mint neki, a keresztelőn a Béla nevet kapta, különbség csak annyi, hogy ifjabb. Az anya visszaemlékezései szerint csendes, derűs csecsemő volt, de három hónapos korában, egy rossz himlőoltás következtében, kicsi testét kiütések borították el, állandó orvosi kezelésre szorult, egészen ötéves koráig. Mire meggyógyult, a kisebbik gyerek, Bartók Elza egyéves lett. Az anya első gyermekét, a törékeny kisfiút féltette –dédelgette. A betegeskedés félénkké tette, bújt az emberek elől, s ha észrevette, hogy sajnálják, bántotta, nyomasztotta. Későn tanult meg járni, s kétéves elmúlt, mire beszélni kezdett. De arcjátékából, mozdulataiból édesanyja látta, hogy kisfia értelmes. A szótlan fiúcska különösen az éneket és a zenét égő szemekkel, feszült figyelemmel hallgatta. És mindennap történt valami, ami nyilvánvalóvá tette, hogy kivételes zenei tehetség bontakozik ki a földmívesiskola falai között. Hároméves korában édesanyja zongorajátékát „szakszerű" dobolással kísérte. Négyéves korában egy ujjal népdalokat vert ki a zongorán. Ötödik születésnapján kérte édesanyját, tanítsa őt két kézzel zongorázni. Villámgyorsan tanult, s négy hét múltán eljátszhatták az első négykezes zongoradarabot az édesapja születésnapján, meglepetésül. Nem fért hozzá kétség, abszolút hallása van.

Édesapját 1888. augusztus 4-én, harminchárom éves korában a nagyszentmik-lósi temetőben hantolták el, Paula asszony a koporsóra dobált föld dübörgését sem hallotta, csak hét és fél éves sápadt kisfia kezét szorongatta. A tragédia után útra kelt Bartókék legfontosabb bútordarabja, a zongora a csonka családdal együtt.

Életútja eseményekben oly gazdag, hogy lehetetlen és bűn is lenne megkísérelni, rövid percekbe gyömöszölni a zongora útját, hiszen tudjuk, hogy a hangszer billentyűi feledhetetlen színpadi-, kórus-, kamara- és zongora­művekkel; magyar, székely, szlovák, román, ukrán népdalfeldolgozásokkal hintették tele világunkat a naggyá érett Bartók jóvoltából.

 

Kedves Megjelentek!

 

Aktuális információk özönében lubickolhatunk az írott és elektronikus média jóvoltából. A TV magyar kettes csatornája, Filmidő rovatában ezen a héten Bartók szellemében barangol: naponta sugározza az érdekesebbnél érdekesebb, a hasznosnál hasznosabb műveket: Apám, Bartók Béla (az emlékezőt, legifjabb Bartók okleveles mérnököt láthattuk, hallhattuk, akit 1992 augusztusában községünkbe hívott meg a Csorvásiak Baráti Társasága. Sok hivatalos elfoglaltságára hivatkozva nem tudott eljönni, de mint válasz levelében írta, örömmel gondol mindig kapcsolatunkra); Férjem, Bartók Béla (Pásztory Ditta emlékei); Barátom Bartók Béla (kortárs művészek); tegnap, pénteken ünnepi hangversenyt hallhattunk; ma Bartók Bélára emlékezünk címmel előadás látható a képernyőn.

 

Engedtessék meg, hogy laikusan önző módon megtoldjam ezt a sorozatot így: A Tanár Úr, Bartók Béla.

 

Huszonhét évig (1907-től 1934-ig) tanított a Zeneakadémián. A zongora főtanszakon megüresedett egy tanári állás. Örült a kinevezésnek. Bár tudta, hogy sok idejét veszi majd el ez a polgári foglalkozás a fontosabb dolgoktól, a gyűjtéstől, a tudományos és alkotómunkától, viszont szép a fizetése és a tanítás tíz hónapja utáni két hónap megmarad a falu számára. Szeretett dolgozni. Más szenvedélye nincs, nem is volt soha: csak dolgozni. De nem akármit, s nem akárhonnét merítve ihletet.

„Csak tiszta forrásból..." – ahogy később ő maga fogalmazta meg a Cantata Profana vokális zenekari művében. Ez volt a hitvallása. Zeneszerzéstant nem adott elő, ez a tanszék Kodály Zoltáné lett.

 

Aki tőle (Bartóktól) megtanulta, hogyan kell egy Beethoven-szonátát, Bach-fúgát, vagy Chopin-etűdöt eljátszani, az megértette, hogy a műalkotások szilárd vázra épülnek, s az előadóművésznek is erre a vázra kell felépítenie produkcióját.

 

Pedig Bartók – írja Székely Júlia, aki maga is zenepedagógus és Bartók Béla tanítványa, Bartók-portréjában – nem szeretett tanítani, „Pedagógiai börtönnek", rabságnak nevezte tanári működését.

 

Tanítványai semmit sem vettek ebből észre. Nem mintha véleményét valaha is véka alá rejtette volna, hanem mert nagyon jól, alaposan és lelkiismeretesen tanított. Bartók nem tudott másként, csak tökéletesen dolgozni, még akkor is, ha nem lelt benne örömet. Emberi füllel alig észlelhető eltérések miatt képes volt félórákig is vesztegelni egy-egy taktus mellett. A tanítvány elfáradt, ő soha. Ilyen szenvedélye volt a tanítás? Nem! A rend volt szenvedélye! Makacsul, kérlelhetetlenül követelte a rendet mindenben, tudományos és alkotó munkában, zongorázásban, a világban mindenütt. Úgy tanított, ahogy komponált, zongorázott, gyűjtött és rendszerezett. Könyörtelen szigorával, izzó kérlelhetetlenségével, önpusztító makacsságával. Hangos érzelemnyilvánításokat, indulati kitöréseket Bartóktól nem hallott senki. Ezüstsugaras fejjel, mindent látó tekintettel, személyének leírhatatlan varázsával, benső meggyőződéssel, lángoló fanatizmussal haladt a maga útján. Egyedülálló következetessége kellett ahhoz, hogy egyéni és társadalmi konfliktusokból a régió határain messze túlmutató művészetet formálhasson

 

Tisztelt Ünneplők! Kedves Megjelentek!

 

Kodály Zoltán, a hű szövetséges ..., a jóban-rosszban osztozó igaz barát, így kezdte beszédét egy akadémiai emlékbizottsági díszülésen 1956-ban, félszázaddal ezelőtt:

„Hogy itt ma Bartók nevében összegyűltünk... messze meghaladja az évfordulók szokásos megünneplését.

 

Bartók neve – függetlenül évfordulóktól – nagy gondolatok szimboliuma:

 

első: az abszolút igazság keresése a művészetben, tudományban egyaránt, a minden emberi gyengeségen felülemelkedő erkölcsi komolyság;

második: elfogulatlanság különböző fajok, népek sajátosságai iránt; aminek következménye a kölcsönös megértés, majd a népek közti barátság."

 

Ő a magyar zenetörténetnek, de az egyetemes magyar kultúrának is egyik legnagyobbja, és minden bizonnyal benne testesül meg a magyar kultúra eddigi legjelentősebb hozzájárulása a világművészethez.

 

A Nagyszentmiklósról útra kelt zongora 1945 nyarán a hazatérés lehetőségét fontolgatta, de útja New Yorkban véget ért 1945. szeptember 26-án.

Hol van a bátortalan, kisfiús mosoly; a némelykor durcás, zord tekintet; a valószínűtlenül törékeny, karcsú alak; az óvatos, halk, nesztelen járás; a halkan zizegő hang; és a szeme, - melyeket festő-költő-varázsló lefesteni, megénekelni, visszaidézni tudna-e? – ha belenéztél, úgy érezted, örökégő lángot látsz, ez az a tűz, mely nem aludhat ki soha.

 

És van egy halhatatlan géniusz, és van egy üzenete: „Mai ember, ...próbálj mindenekelőtt ember lenni; s ha felfogtad, mit jelent embernek lenni, csak akkor törődhetsz hazával, társsal és baráttal." (1935 januárja)

 

Köszönöm, hogy meghallgattak!

 

Baráth Lajos

tanár