"Kedves Jézuska!
Tudom, hogy inkább a katonákon kell segítened, akik a harctéren vannak. Sok-sok ajándék csomagot kell vinned, hogy örüljenek születésednek, vigasztalódjanak kicsit. Azért ha teheted édes kis Jézuska, hozzánk is látogass el karácsonykor, legalább egy ici-pici karácsonyfa ágacskával és segítsd haza a katonákat, minket meg óvj meg a betegségtől és minden más bajtól, hogy ne okozzunk gondot szüleinknek. Amit hozol, köszönjük és igérjük, hogy jók leszünk."
Számomra az 1944-es karácsony maradt a legemlékezetesebb. Háború volt. Iskolatársaim közül sokak apja, bátyja harcolt az orosz fronton, a tanítónk is. A falunkban és mindenütt az országban itt voltak az orosz katonák fegyverrel, tankokkal.
Vajon jöhet-e hozzánk a Jézuska? Aggódtunk. Mikuláskor kis cipőnkben még találtunk almát, diót és aszalt gyümölcsöt. Édesanyánk megmagyarázta, most szegény a Jézuska, a Mikulás is a frontra vitte a meleg harisnyákat, sálakat, mert Oroszországban fagyos hideg van. Éppen ezért a Jézuskának írt levelünkben is szerényen kérjünk, inkább fogadjuk, hogy jók leszünk, szót fogadunk szüleinknek, mert most ez a legfontosabb, s még ennél is fontosabb, hogy a sebesült katonák meggyógyuljanak és hazatérjenek. A tanító nénink is így tanította.
Izgatottan vártuk a karácsonyt. A Jézuskának írt leveleket meghallgatta a Jézuska, mi ezt így hittük. Iskolába nem jártunk az oroszok miatt. A kerítés résein át figyeltük mi gyerekek, hogy a katonák vonulnak Kondoros felől az úton. Fáradtan, rongyosan, megviselten, gyalog. - Orosz lovas katonák kíséretében. Lelkendeztünk! Vége a háborúnak! – hittük. Jönnek haza a katonáink. Sajnos korai volt az örömünk, akiket láttunk, azok orosz hadifoglyok voltak, úgy 5-600-an, őket az iskolánkban szállásolták be. Heteken át ott voltak, amíg mindnyájukat kihallgatták. A kihallgató tisztek a mi házunkban és egy szomszéd házban voltak elszállásolva, mert mi laktunk a legközelebb az iskolához. A fogoly katonákat fegyveres őr kísérte és velünk együtt a konyhánkban várakoztak, mert a kihallgatás a szobánkban folyt.
A fogoly katonákkal néha „beszélgettünk”, amikor az őr szunyókálást tettetett. A foglyok elővettek a belső zsebeikből (a szívük felől) családi fényképeket, amelyeken gyerekek, szülők, feleségek voltak. Jelbeszéddel mutatták, hogy a „család kaput, németcki bomba, bum-bum”. Ha tehették, akkor megsimogattak minket, gyerekeket, vagy ránk mosolyogtak, ilyenkor általában a könnyes szemüket törölgették. Nagyon sajnáltuk őket…
Később már felnőtt koromban értettem meg igazán, hogy a Jézuskához eljutott a levelünk. Karácsonyfát is kaptunk, szaloncukor is volt rajta, igaz répaízű, mert melaszból főzte anyánk, kisegítve a Jézuskát, a csomagoláshoz mi gyerekek vágtuk a selyempapírt. Mennyei ajándéknak tekintettük, hiszen anyánk is úgy tanította: „ahol legnagyobb a szükség, ott legközelebb a segítség, és ezért nekünk is tenni kell!” A legnagyobb ajándékunk volt, hogy az iskolánk udvarán nem volt puskalövés, ember vére nem került iskolánk falára. A Jézuska megóvta az Öregszőlői Szent Imre Iskolánkat, ahol rövidesen takarítás után megkezdődhetett a tanítás, s mi reméltük, hogy az orosz foglyok közül is többen életben maradtak, és haza térhettek.
Kedves gyerekek! Ti már biztos tudjátok, hogy mit kaptok karácsonyra. Talán már megegyeztetek szüleitekkel, nagyiékkal. Az igazit mégsem ők adhatják!
Írjatok levelet a Jézuskának! – akár levélben, akár csak gondolatban. Most is van mit kérni és fogadni a kis Jézuskának. Kérjetek a hazának, az iskolának, a családotoknak és magatoknak!
Az angyalkát vágjátok körül és díszítsétek kedvetek szerint. A fején lévő rózsához erősítsetek egy szem szaloncukrot. Kedves meglepetés lesz, ha a karácsonyfán találja a család.
Szép karácsonyi ünnepet kívánok Nektek és szüleiteknek.
Gabi óvó néni Békésről