Őszintén megvallom, az utóbbi időben már kissé szkeptikus vagyok, ha valamiféle fesztiválra invitálnak, s úgy tűnik, ezzel nem is vagyok egyedül. Sok jó ötlet indult útjára a rendszerváltás óta, egy-egy város, falu vagy másféle közösség igyekezett néhány napra középpontba helyezni a saját hagyományait, szokásait, ízeit vagy éppen a hétköznapi megélhetésének fő forrását, s erre jószívvel hívtak mindenkit, aki csak kíváncsi volt rájuk. Ám az évek alatt az ilyen-olyan fesztiválok elkezdtek lehangolóan hasonlítani egymásra, ugyanazokat az ügyeletes „sztárokat”, produkciókat lehet látni mindenütt, és lassanként a bevételszerzés mindent elfedő kívánsága mögött eltűnt az ünnep.

Ezen a hétvégén Békéscsabán Ludas fesztivált rendeztek. Az Ifiházban csütörtöktől szombatig minden a libáról és a népzenéről szólt: kiállítás, lúdtalpmérés, koncertek és táncházak váltották egymást, megkóstolhattuk a ludaskását, a legifjabbak pedig a lúdlábtortától maszatosan tanulták az egyszerű tánclépéseket. A csütörtöki gyermekprogramokon találkoztam tanítónővel, aki kis tanítványaival érkezett, háromgyermekes házaspárral a közeli faluból, akik a péntek-szombati esti táncházra már csak kettesben jöttek, mondván: táncolni akarnak végre ők is, nem csak a gyerekeket gardírozni. Láttam olyan ismerőseimet, akikkel még sosem találkoztam táncházban, a zene és a kíváncsiság hozta be őket, s nagyon jól érezték magukat.

Az Ifiház nagytermének előterében csodálhattuk meg azt a mintegy kétszáz gyermekrajzot, amelyet a Ludas pályázatra érkezett csaknem ezer alkotásból a zsüri kiválasztott számunkra. Hihetetlen érték, fantasztikus élmény ez a kiállítás, ifjú kolléganőmmel remekül szórakoztunk, amíg apróra átböngésztük a képeket. Érdemes lenne prolongálni a kiállítást, hogy minél többen láthassák és élvezhessék a rajzokon megcsillanó eredeti gondolkodást, humort, kedvességet és gazdag képzeletvilágot. Jómagam a Lúdportré című képet szívesen tenném az íróasztalom fölé, elég lenne egy pillantást vetni rá, s máris jelentéktelenné zsugorodnának a hétköznapokat földhözragasztó kicsinyes intrikák, álviták.

Sajátos hangulata volt a péntek délutáni tollfosztásnak: az Ifiház kívül-belül modern épület, nyoma sincs benne a népi jellegzetességeknek, de oda se neki! A szlovák asszonyok körbeülték az összetolt asztalokat, került egy citera és egy köcsögduda is, aztán csaptak olyan szilaj nótázást munka közben, hogy az embernek kedve támadt velük tartani. A koncertek sorát is a szlovák népdalkörök nyitották: a szervezők gyorsan színpadot rögtönöztek a tollfosztó helyére, kiraktak eléje egy csomó széket, és a Ludas zenekar kíséretével már kezdődött is a szlovák kórusok műsora. A nézőtéren egy-egy sorban folyton cserélődött a közönség, aszerint, hogy kit mi érdekelt, illetve ki mikor éhezett meg, s ment egy adag ludaskásáért. A Téglás zenekar jó ismerőse az itteni közönségnek, a Rozsdamarókra sokan kíváncsiak voltak, majd jött az érdekes színfolt: egy olasz együttes Bergamóból. Nagy sikert arattak lágyabb, slágergyanús dallamaikkal, szép és ízléses előadásmódjukkal, ám a táncházak állandó látogatói közül többen elnézően mosolyogtak: hát, istenem, nekik ez van meg, de ezt nagyon szépen csinálják. Kitüntetett pillanat volt: ismét örömmel nyugtázhattuk, milyen szerencse, hogy a Kárpát-medence zenéjét a nagy elődök nem hagyták eltűnni, még időben felgyűjtötték, megmentették nekünk. A koncertek sorát a gyomaendrődi Suttyomba zenekar zárta, fergeteges hangulatú muzsikájukat vastapssal honorálta a közönség, ráadást követelveEkkorra már megtelt az Ifiház előtere, mindenki várta a táncházat, de előtte még a jelentkezőknek át kellett esniük a szakszerű lúdtalpmérésen. Az abszolút objektív eljárás eredményeképp kiderült, hogy a tíz versenyző közül a legszabályosabb és legkomolyabb lúdtalppal az ifjú Pintér János dicsekedhet.

Jöhetett a táncház, a Suttyomba zenekar ismét elfoglalta a kicsiny színpadot, s némi bemelegítés után elkezdték a mezőségi rendet, meg is telt a tánctér egy pillanat alatt.

A szombat a balkáni muzsikáé lett, aminek Békéscsabán komoly tábora van, köszönhetően a Balkán Táncegyüttesnek és a Pravónak. Ezen az estén is koncertekkel, táncegyüttesek műsoraival várták a közönséget, és elmondható, hogy sem a helyiek, sem a vendégegyüttesek nem okoztak csalódást. Ezen az estén végre a házigazda Ludas zenekarnak is tapsolhattunk, akiket eddig inkább szervezői minőségben láthattunk, kezükben a megszokott hangszer helyett papírokkal, jegyekkel, esetleg székekkel.

Sikerült ez a három nap. Nem markoltak túl sokat, azt adták, amit ígértek, nem törték meg a stílust nézőcsalogató-kasszatöltő silányságokkal és persze hatalmas buli, táncház zárta a háromnapos fesztivált. Érték, móka, családias összevisszaság uralkodott, amiben mindenki kedvére szabadon mozoghatott, és a házigazdáknak ismerős és ismeretlen vendégeik számára egyaránt volt egy mosolyuk, kedves szavuk. Jó lenne hinni, hogy a Ludas Egyesület, az Ifiház és az Életfa Alapítvány már a jövő évi Ludas Fesztivált tervezi.

Bálint Kata