Igazi csabai sikerrel nyílt meg a Városházi esték
Egyre nehezebb válogatni a Városházi esték programjából, hiszen a műsorfüzet alapján idén nyáron megint a bőség zavarával küszködhet a magamfajta mindenevő. Elvileg a nyitóest kötelező gyakorlat számunkra, most azonban kétszeresen is kedves volt szívemnek a sorozat első előadása:
egy nagyszerű táncszínházi estét élvezhettünk végig, amely minden ízében helyi, csabai produkció volt. A Balassi Táncegyüttes - amelyet eddig sajnálatos módon hiányoltunk a remek nyári fesztivál programjából - profi társulatoknak is becsületére váló műsorral indította el az idei Városházi estéket.
A műsor első részében Mlinár Pál: A szerelem kertje című táncfüzérét láttuk. A darab nem új, tavaly már a Sportcsarnokban az évfordulós ünnepségen is bemutatták. Mlinár ebben a koreográfiában a tánc szinte minden eredeti funkcióját megvillantja a tréfás évődéstől az udvarláson át egészen a lakodalomig. Érdekes volt összehasonlítani a két előadást: a tisztán autentikus zenei és táncos anyagból építkező darab nem nevezhető klasszikus kamaraszínpadi műnek, mégis jobban megélt a városháza udvarán, a fák alatti kis téren, mint a hatalmas nézőtérrel rendelkező sportcsarnokban. Bizonyára érett, csiszolódott is a tánc az eltelt idő alatt, de a különbség lényege valószínűleg a helyszín: a téma intimitása, a táncosok előadókészsége karakteresebben, látványosabban rajzolódott ki itt a néző számára. A két szólista személye telitalálat: Vaszkó János és Mlinár Mária nemcsak tánctudásukkal, de hiteles alakításukkal is "vitték a produkciót". Jani a szemünk láttára lett jókedvű, szilaj legényből megilletődött, kicsit félszeg házasulandó ifjú, Marika arcán, tekintetében, mozdulataiban szinte észrevétlenül bontakozott ki a rátarti, vidám leányból a jövendő asszony boldog izgalma és az ismeretlentől való kislányos szorongása. Megelevenedett a régi világ, s a még "szabad" lányok és fiúk fergeteges tánca a lakodalmasban szép volt, kicsit múltbanéző és nosztalgikus, de mindenképp magával ragadó.
Az est második felében igazi táncszínházi produkció részesei lettünk. A Júlia, szép leány zenéjét Gulyás Levente eredetileg a Csabai Színistúdió számára írta, a forgatókönyv és a dalbetétek szövege Szente Béla és Bartus Gyula munkája. Ebben az értelemben is izgalmas kísérlet volt a darab a Balassi számára, hiszen Mlinár Pál most első ízben dolgozott külső, "hozott anyagból". Szögezzük le: a kísérlet - mindannyiunk örömére - nagyszerűen sikerült! A koreográfus és munkatársai - Szarka Zsolt és ifj. Mlinár Pál - hihetetlen biztonsággal ültették át a táncos anyanyelvben használatos ?szavakat? az idegen környezetbe, Gulyás Levente modern, a szimfónikus hangzást, a jazz-rockos elemeket és a folklórt egyaránt bátran megszólaltató zenei világába. Elismerés illeti a színpadon végig jelen lévő színistúdiós énekeseket és Majorosi Tímeát, akik nagyon szépen énekelték ezeket a nem könnyű dallamokat, dalbetéteket.
Maga a történet népballada, Júlia szomorú története, aki a háborúból haza nem tért kedvese felkutatására indul. A zene mintha az őskáosszal kezdődne: a harmóniák és disszonanciák gomolygásából lassan előkúszik a dallam, egyfonalúvá válik, mintegy utat nyitva a cselekménynek. Hátborzongatóan valóságos a háborúélmény a darab kezdetén, kitűnő választásnak bizonyult a szászcsávási tánc (Szarka Zsolt koreográfiája) a hadba vonulás és a harc érzékeltetésére. A tánc és a zene ritmikai eltérése megteremtette a feszültséget, ami a ballada életre keléséhez szükséges volt. Egyébként is mindvégig érdekesen váltakozik a zene és a tánc funkciója: utóbbi időnként illusztrációként hat, mintegy átadja a terepet a hangnak (Dies irae), majd ismét előlép, háttérbe szorítja a dalt, a szöveget (hamis vőlegény), és önmaga viszi tovább a cselekményt. (A Dies irae, dies illa borzongatóan szép, sötét tónusú, gregoriános ihletésű kórusa különben az egyik legcsodálatosabb zenei pillanata a műnek.) Kitűnő ötlet volt átemelni néhány jól bevált koreográfiai és dramaturgiai elemet az Égigérő fa című mesejátékból: Júlia búcsúja a szülői háztól, a vándorlást megjelenítő mozgó paravánok jól illeszkedtek a darab egészébe. Remek, a látványon is túlmutató érték a darabban az ördögök megjelenítése (ifj. Mlinár Pál munkája): a gyors, szenvedélyes, néhol gonoszkodóan játékosnak tűnő, román férfitáncot járó ördögök az archaikus népi kereszténység képzeletvilágát idézik, amely az ördögöt kijátszhatónak, becsaphatónak, legyőzhetőnek tartja. Gonosz, de nem tragikus figurák, s a ballada tragédiája sem ördögi eredetű, ebben is hibátlan az alkotói ízlés.
Itt meg kell említenem, hogy egy ponton sajnálatos módon "leült" a darab. A keletiesen öltözött leányzók csábítása sem zeneileg, sem táncban nem képviselt igazi erőt, Júliának (Fehér Anikó) nem lehetett könnyű érzékeltetni az elszántságát, amellyel ellenáll nekik és folytatja útját, hiszen a zene e ponton kissé jellegtelen, a tánc pedig egyhangúra sikeredett.
A balladajáték hatalmas csúcspontja az éjszakai jelenet, a kékes fényben alvó három katona és Júlia végzetes küzdelme. Tudom, minden művész halála, ha a kritikus "belemagyaráz" a műbe, mégis el kell mondanom: ez a jelenet minden szónál pontosabban érzékelteti a nézővel, milyen rombolást visz végbe jóravaló emberek lelkében a háború. Az erkölcsi mérték fellazul, összezavarodik, a gyilkolás nem bűn, hanem kötelesség, egyetlen parancs: túlélni bármi áron, eluralkodik az ösztön, s nem fékezi többé a társadalmi norma. Mindez világossá válik abban a döbbenetes pillanatban, amikor a homályban Kiss Gyula felébred, felemeli a fejét, s ezzel mintegy ?felcímkézi? a jelenetet: teljes bizonyossággal tudjuk, hogy mi következik; ilyen értelemben két társa "szekundál". Kiss Gyula és Majnik Zsolt minden mozdulata, testtartásuk, arcuk és tekintetük árulkodik: tudva teszik a rosszat, de nem képesek ellenállni a gyönyörű női test közelségének. A nekivadult ösztön elszabadulását jól érzékelteti a kemény rábaközi verbunk, ám ezúttal hiányzik a magyar férfitáncot jellemző egyenes tartás, feszes gesztusok: a fiúk mintegy behúzott nyakkal táncolnak, vadságukban is jelen van a bűn tudata, amitől legifjabb társuk (Vaszkó János) könyörgése sem tartja vissza őket. Ebben a jelenetben kiteljesedik a Júliát alakító Fehér Anikó egészen kiváló előadókészsége is. Mozdulatai és arcjátéka igazi drámát varázsolnak elénk, ahogyan a jópajtásnak hitt katonák ellen védekezve már nem csak tisztaságáért, szerelméért, de az életéért küzd kétségbeesve.
A zárójelenetben kevésbé van jelen a népballada, a folklór ereje, nyersesége, több a templomos ihletésű áhítat. Jézus (Sántha László) dala fülbemászóbb, dallamosabb az eddigieknél, megjelenésében is inkább éteri, nem viseli magán a népi vallásosság jellegzetes naivitását, emberközeliségét. Ám ezzel együtt is jól készíti elő a nézőt a katarzisra, az isteni igazságszolgáltatásra, amely ? ha más dimenzióban is ? visszaadja Júliának kedvesét.
Valódi balladát élhettünk át ezen az estén ? láttuk, hallottuk, értettük, éreztük mindazt, amit egy igazi táncszínház adhat. Mlinár Pál ezúttal is fegyelmezetten koreografált, sem a revü, sem a szájbarágós, fölösleges pantomimjáték felé nem tévedt el egyszer sem. Ezen az estén a Balassi táncosai megmutatták, mennyire élő a néptánc, mekkora kifejezőereje van, és azt is, hogy ők kitűnően bánnak ezzel a csodálatos eszközzel. Külön öröm volt sokunk számára, hogy a Balassi és a Csabai Színistúdió együttműködéséből, kiváló helyi művészek közös alkotásából született a produkció a város legszebb, legigényesebb fesztiváljának nyitóestjére.
Reméljük, lesz folytatás!
írta: B. Koltai Gabriella
fotó: A-Team, Nyári Attila