Kedves Olvasó!
Nagy örömünkre egy újabb "földi", a gyomai születésű Orbán György grafikus, tanár levelét, vallomását tehetjük közzé lapunkban.
2003. május 16-án a Rózsahegyi Napok keretében irodalmi délutánon mutatkozik be Paróczai Csaba költő és Orbán György grafikusművész, a Nógrád megyei Balassi Bálint Asztaltársaság szerkesztője.
Orbán György:
Valamit magamról
(Gyoma, 1952)
A Hármas-Körös illata, az Erzsébet-liget magas fáinak árnyéka és természetesen a jódos vizű fürdő meleg párájának emléke az, ami leginkább hiányzik itt a felvidéken szülőföldemről hozott emlékeim közül.
Ez utóbbi részben édesapám iránti mélységes tiszteletem egyik folyamatosan erőt adó tápláléka is, hiszen ő annak idején (1958-59-ben), kisiskolás éveim kezdete körül, igen sokat tett a gyomai strand létrehozásáért. A mai napig emlékszem, hogy amikor sikerült elintéznie valamit a megyénél vagy a minisztériumban, elgyötörve, de örömében még késő este is képes volt mesélni nekünk elalvás előtt, s nem egyszer mese közben ő aludt el, máskor pedig, ha akadoztak a dolgok, hiába kértük; meséljen valamit az indiánokról. Szomorúságára én sem, és testvéreim sem folytattuk közgazdasági pályájának örökségét. Mindhármunkat a humán területek kötöttek le, ami talán édesanyám helyi viszonylatban jelentős ?magánkönyvtárának? is volt köszönhető.
Feltehetően apai és anyai nagyapáim génjeinek következményeként alakult ki bennem az a fajta manuális kreativitás, ami a mai napig meghatározza életem. Még nem voltam tizenkét éves, amikor eldöntöttem: grafikus leszek. Álmomban sem gondoltam volna, milyen kanyargós is lesz az út. Óriási volt az örömöm, mikor szüleim aggódása közepette felvettek a szegedi képző- és iparművészeti gimnázium grafika szakára. Érettségi után előbb a kirakatrendező iskolában szereztem bizonyítványt, majd érdeklődésem a zene, népzene "nomád nemzedék"-éhez sodort. Munkám mellett immár negyedszázada muzsikálok, bár szándékosan megmaradtam amatőr zenésznek.
Feleségem révén kerültem Salgótarjánba, ahol évekig filmforgalmazásban dolgoztam grafikusként. Közben rajz-földrajztanári diplomát szereztem, majd nagyapáim foglalkozása iránti tiszteletből a fafaragás mesterségének oktatói oklevelét, s legutóbb a pécsi egyetemen diplomáztam humán szervezőként.
Jelenleg egy általános iskolában tanítom tantárgyaimat, mellettük a városi művészeti iskolában rajzot, grafikát, és Budapesten egy kézműves iskolában szakrajzot, rajzot, tárgytervezést. Sohasem vágytam pedagógus lenni, a sors mégis úgy hozta -szinte törvényszerűen- hogy immár tizenöt éve főfoglalkozásként tanításból élek, és lehetőségeimhez mérten továbbra is hivatás számomra az alkalmazott grafika műfaja.
Számomra képtelenség lenne úgy tanítani, hogy szakterületem valamely alkotói ágáról gyakorlati tapasztalataim ne lennének. Napi munkám mellett ezért veszem természetesnek, a könyv- és folyóirat szerkesztést, az illusztrációk készítését, kiállítások rendezését, a fotózást, a muzsikálást, s ha van rá érkezésem, egy-egy kép kivajúdását. Hiszen ezt tanultam, ez érdekel, ebben tudok tenni valamit, üzenni arról, mit ismerni vélek. Mindez, csak életemben lehet enyém, minél hamarább tovább kell adnom!
A létezés alapjának tartom az alkotást. Legyen az "gráf" a jel, mint a grafika eszköze, a festék, a fa, a hangszer, vagy bármely általunk készült mű, használati tárgy, melyek segítségével keressük helyünket természeti és társadalmi környezetünkben. Amíg az eszköz, a mű készül ? isteni adomány -, feltárulnak a világ rejtelmei, erői, és hittel, alázattal töltenek el. Így találtam barátokat, társakat, s talán ennek köszönhetem, hogy - szülőföldemtől távol - Paróczai Csabával (édesapja az endrődi származású ifj. Paróczai Gergely költő) találkoztam, és nem csak a "földik" ismeretsége, de egyfajta szellemi barátság is azonnal összekötött bennünket. Büszke vagyok rá, hogy Csaba verseinek első megjelenéseiben is feladatokat kaphattam.
Úgy gondolom, dolgom volt s van, és teszem ezt tovább is tanítványaim, szülőföldem s jómagam boldogulásáért.