A honi televíziózás fennállása óta folyik a verseny: ki tudja csípősebben, ötletesebben lehúzni az új esztendő első sajtóorgánumaiban a szilveszteri műsort? Persze, akkor még csak a Magyar Televízió kínálata árválkodott hervatagon a piacon, nem is értettem, miért próbálkozik az MTV gárdája megfelelni a kritikusok ízlésének, ami ráadásul szerintem fényévnyire volt a közönség igényeitől éppúgy, mint a tévé lehetőségeitől.
Kár volt törni magukat, tudhatták, hogy a néző eszi, nem eszi, nem kap mást. Na most eljött a demokrácia, itt a piacgazdaság, a sajtószabadság, annyi csatorna van, mint a nyű. Az ember azt gondolná, most aztán bajban lesz, hiszen míg az egyiket nézi, addig lemarad valami fergeteges nagyszerűségekről, amik a többin futnak. Felkészültem, hogy le sem tudom tenni a távirányítót, szélsebesen kapcsolgatok ide-oda, mert mindent látni akarok. Nos, a dolognak csak az első fele jött be: valóban kapcsolgattam, de nem kíváncsiságból. Unalmamban.
Összességében a látvány nemigen különbözött egy közönséges pénteki vagy szombati estétől. Bárgyú tréfák túlspilázott karakterekkel, színpompás revük futószalagon gyártott, huszadrangú ifjú sztárokkal, nyögvenyelős próbálkozások a tévés munkatársak más szerepkörben történő megvillantására – ennyi maradt meg bennem.
Az RTL volt talán a leginkább nézhető. Szerencsére nem erőltették meg magukat, leadták a Nagy durranás 2-t, ez ugyebár tuti röhögés, aztán egymás után pakolták a két legnézettebb szórakoztató talk-shaw-jukat, Fábryt meg a Heti hetest, és slussz-passz, részükről ennyit a szilveszterről. Nem mondom, hogy kiverte a falat a színvonal, de aki ezeket egyébként szereti, az nem csalódott: azt látta, amit szokott.
A TV2 szintén nagy durranást akart, de saját kivitelben, kissé megfűszerezve a Mikroszkóppal. A Sas-kabaré címe ezúttal az volt: Pongózzunk együtt. Bevallom, keveset láttam belőle, de az hosszú időre fedezte ilyen irányú szükségleteimet. Sas elvtárs bőgatyában, a Pacsirta dallamára eltáncolta-énekelte-mosolyogta, hogy kis hazánkban sok a politikusok körül a kétes tisztaságú ügy. No lám. Aztán sikerült elkapnom egy részt abból is, amikor a két állandó szereplőjük, a szakállas meg az örökké mosolygó fiú (a nevüket eleddig nem jegyeztem meg, pedig nem kezdők) szokás szerint dalban viccelődött velünk a honi közállapotokról, górcső alá véve többek közt az egészségügyet. Nem röhögtem halálra magam, annál is inkább, mert a mosolygósnak a szövegét szokás szerint most sem lehetett érteni. Pedig bizonyára vicces volt. A „Ki tud leginkább hülyét csinálni a munkatársaiból”-versenyt pedig biztosan a TV2 nyerte. Kellér Dezső bizonyára nem is álmodott arról, hogy Pomócsi marad című bohózatát egyszer majd színészek helyett bemondók, riporterek, sőt, tv-meteorológusok fogják előadni. Na, Jakupcsek a maga tanítónénis modorával még csak-csak elment, mint Jolánka, a vezértitkárnő. De szegény Sváby Andrással játszatni azt a Pomócsi bácsit, akit egykoron Salamon Béla alakított, s később Kern András formált újra... hát, nem kis bátorság kellett hozzá. Hagyjuk is.
A Duna Tv hű maradt önmagához: Tiszta kabaré című összeállításuk jelenetei az elfajult, pénzcentrikus, lélekölő, kultúragyilkos fogyasztói és médiatársadalomról szóltak, saját hirdetésük szerint örökérvényűen. Hát, lehet. Ám a tréfákban több didaktikus célzatosság volt, mint egy végzős irodalmár hallgató gyakorló tanításában, ugyanakkor kevesebb humor, mint egy termelési értekezleten. Náluk a zenés program is egyedi volt, sok szép magyar nóta, meg cigányzenekar pitykés dolmányban, valamint szmokingban. Hadd érezzék a határontúliak meg a szórványok is, hogy tud még a magyar sírvavigadni a Duna-Tisza mentén.
Időnként rögeszmésen átkapcsoltam persze a magyar közszolgálati főcsatornára is, ahol folyamatosan – bevallom, többnyire számomra ismeretlen – rendkívül művelt emberek beszélgettek akármiről. Az érdekességet az jelentette, hogy leginkább csak fejeket lehetett látni, esetleg gallérig, mintha a szereplők leették volna az ingüket, és ki kell takarni valahogy a képből a szégyenfoltot. A rendező megoldotta: alul-fölül széles fekete sáv díszlett, mint a régi szélesvásznú filmeken. Az ember szinte várta, hogy egyszercsak megjelenik közöttük Gojko Mitic Winnetou-jelmezben, s rezzenéstelen arccal azt mondja: uff. Nagyon művészi élmény volt, igen közszolgálati és sokatmondó, ámde rendkívül unalmas.
Node, a kitartó nézőket azért kárpótolták végül a főközszolgák, hiszen végre-végre, annyi várakozás után megjelent az mtv képernyőjén a mulatós kedvű nézők bálványa, a zenés hejehuja nagymestere, maga Lagzi Lajcsi (vagy ha már komolyabb adón szerepel: Lakodalom Lajos)! Ennyi névtelen sztárral utoljára akkor találkoztam, amikor elkéstem a barátnőm szülinapi estjéről, és büntetésből megnézette velem a Fásy-mulatót. Tudatlanságomért akkor is nagyon szégyelltem magam, mivel az aprótermetű, felékszerezett mecénás úgy konferálta fel vendégeit, mintha legalábbis Luciano Pavarotti várakozott volna a színfalak mögött. Én meg hülyén kérdezgettem a társaság röhögéstől fuldokló tagjait, hogy ki a nyavalya az a Kaczor Feri, Kiss Józsi, vagy Szabó Béla. Na, itt is körülbelül így jártam. A kőkemény tekintetű Szilágyi János és a derűs arcú, gömbölyded Lajcsi remekül mutattak együtt a színpadon, ahol egyébként általában valaki egy mikrofonnal a kezében kígyózott ide-oda, miközben merev mosolyú, csinos lányok alig öltözötten, táncukkal járultak hozzá az est fényéhez. (Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem ezekbe a mulatós műsorokba most már akár Rejtő Jenő halhatatlan táncosnője, az ötvenedik évét már régebben betöltött Leila, az arab démon is beleférne, akinek arcán a kor és egy ideges bennszülött zsebkése mély nyomokat hagyott.)
Eddig akár röhögni is lehetne az egészen, legfeljebb találgatja az ember, hogy ezek most egymást hajszolják a hülyeségbe, vagy minket néznek hülyének. Lehet, hogy egyik tévénél sincs egy józan marketinges, aki tudná, hogy kik néznek tévét szilveszterkor? Mert ugye, a fiatalok 15 és 40 között leginkább buliznak valahol, és ott bizonyára van az igényeiknek megfelelő zene. Ha mégis muzsikát akarnak ebből a műfajból, általában a Music Tv-t, vagy a Vivát veszik igénybe. Az idősebbeknek, a kényszerűen otthon maradt kisgyerekes családoknak pedig mi örömet okoz nézni, hogy mások mulatnak?!
Két apró momentumon azonban mélységesen elkeseredtem. Azt hiszem, mindkettő a közszolgálati főtévé számlájára írható, de erre nem esküszöm meg: lehetett a TV2 is. Egyik kapcsoláskor mit látnak szemeim? Markos György ül egy konyhaasztalnál egy demizson és Straub Dezső társaságában. Markost én akkor is megnézem, ha csak interjút ad a rögeszméjéről, a polgárőrségről, mert kitűnő komikusnak és nagyszerű embernek tartom. Erről a jelenetről azonban néhány perc után elkapcsoltam. Azért ahhoz komoly erőfeszítés kellett, hogy találjanak egy olyan semmitmondó tréfát, amit még Markossal sem lehet feldobni!
A másik momentum az a két kislány volt, akiket Flowers néven úgy konferáltak be, mint egykor Medveczky Ilonát. Az öltözékük nem is nagyon különbözött, csak sokkal ízléstelenebb volt. Aki nem látta, képzeljen el két tíz év körüli, fejletlen csitrit, egyiket ciklámenszínű, másikat türkizkék, fényes, alul fodros, testhez tapadó kezeslábasban, amint mikrofonnal a kezükben énekelnek, utánozva a felnőtteket. Riasztó látványt nyújtottak. Az asztaloknál ülő közönség azonban lelkesen ünnepelte a művészien frizurázott kisgyerekeket, amint épp gyakorolják a szívdöglesztést, amiből majd egész életükben élni akarnak. Ha ez a show-business, akkor köszönöm, ennyi elég.
Én megértem, hogy ma már nem csinálnak olyan politikai kabarékat, mint régebben, amikor Hofi, Komlós, Marton Frigyes neve fémjelezte a műfajt. A demokrácia politikusai sértődősebbek, mint Kádárék voltak, ki a fene akar törzsvendég lenni a bíróságon?! De színészek, kabaréírók, humoristák sincsenek? Kifogytunk az igazi nagy sztárokból is, akiknek egy mozdulatáért érdemes volt megnézni a műsort? Vagy csak annyi az egész, hogy a köznapi igénytelenséget kiterjesztette a honi televíziózás az ünnepre is?
Most sajnáltam csak igazán, hogy nem fizettem elő a Filmmúzeumra. Ott ugyanis reggeltől estig a régi, a hatvanas-hetvenes évek agyonszidott műsorai mentek, itt-ott Hofi-kabaréval megtűzdelve. De jó lett volna látni! És milyen jó lenne valami elismerőt is mondani a szilveszteri műsorokról, mert a hagyomány szerint: minél többet szidjuk, annál rosszabb lesz a következő. De sajnos nem tudok.
Már csak abban reménykedem, hogy innen lefelé már nincs út, hacsak – ahogy Hofi mondta – a vakondok nem érdeklődik...
írta: B. Koltai Gabriella