Nehéz dolog egy születésnapi ünnepségről tárgyilagos beszámolót írni, hiszen a magánügy akkor is magánügy, ha sok száz, vagy több ezer emberé. Egy táncegyüttes évfordulós műsora nem a kívülállóknak, nem a nagyközönségnek szól elsősorban, hanem azoknak, akik így vagy úgy, de részesei az ünnepnek - a mai, az egykori, és persze a jövőbeli táncosoknak, családjuknak, barátaiknak. Az ország legrégibb néptáncegyüttese, a Balassi ünnepelt szombaton, s hogy mekkorára nőtt az ötvenöt esztendő óta gyarapodó családi-baráti kör, azt ékesen jelzi, hogy a békéscsabai Városi Sportcsarnokban minden olyan hely (szék, lépcső, korlát) megtelt, ahonnan viszonylag még látható volt a színpad.

Az ünneplők számára tehát nyilván mást jelentett ez az este, mint a hívatlan betolakodónak, a kíváncsi kívülállónak, aki csak azért ment el, mert szereti a műfajt, az együttest, s idehaza fájdalmasan keveset láthatja őket.

Mint minden ilyen évfordulós műsorban, itt is együtt volt a múlt, jelen és jövő: a mai Balassi Táncegyüttes mellett láthattuk a régieket (Balassi Táncegyüttes Őszülő Halánték Szenior Csoportja néven) és a gyerekeket, a Hétpróbás Néptánciskola növendékeit is. A mostani felnőtt együttessel kezdődött a műsor, Mlinár Pál: A szerelem kertje című koreográfiájával. A füzér – Mlinár jellegzetes, a Kárpát-medencei folklór egységét tükröző felfogásának megfelelően – bukovinai, szlavóniai, bonchidai, zoborvidéki, somogyi gyöngyszemekből állt össze, a végére pedig abszolút „hazai”, délalföldi tánc került. A koreográfia felvonultatja a régi paraszti hagyomány szokásait, táncait, a fiús-férfias regölést és verbunkot éppúgy, mint a lányok karikázóját, nagyon szép páros táncokat is látunk, mint például az udvarlás és szerelem talán legkifejezőbb formáját: a bonchidai román forgatóst. A tánccal elbeszélt életfolyam a mennyegzőig tart, félreérthetetlen utalás a végén a nászéjszakára a gyertyás tánc. Egyszóval a füzér pontos, érthető, szép – valami azonban mégis hiányzott belőle, s talán ezért nem sikerült igazán bemelegíteni vele a nézőteret. Ismervén a szerző jónéhány eddigi munkáját, az volt az érzésem, hogy A szerelem kertje valami más helyett készült, valaminek az előfutára, kísérletezés az eszközökkel.

Az 55 éves Balassit Kelemen László, a Hagyományok Háza igazgatója „az ország egyik legrégibb táncegyütteseként” köszöntötte, ami némi morgolódást okozott a nézőtéren, na nem vészeset, sóhajtásnyit csupán: a Balassi ugyanis nem az egyik, hanem A legrégibb az országban. Egy ilyen évfordulón annak, aki az ünnepi köszöntőre vállalkozik, illik ezt tudnia. Ha már a protokollnál tartunk, essünk túl a többin is most. A kultuszminisztérium képviseletében egy hölgy azt emelte ki, hogy a balassisok bölcsen szeretik a hazájukat, mert nem csak a magyar, hanem a kisebbségek táncait is tanulják, előadják. Hát, mit mondjak? Egyik magas vendég köszöntője sem igazán hemzsegett a személyes, vagy eredeti mondandótól, ami szerintem egy átok rajtunk: ünnepi beszédnek akkor is lenni kell, ha a főhatóságok és a magas szakma körében senkinek semmi mondanivalója az ünnepről nincs. A protokoll legjobb része az volt, amikor a város nevében Velkey Gábor alpolgármester emléklapot, ajándékot adott át az egykori alapító táncosoknak. A Balassi 1947-ben alakult, ki lehet számolni, hány évesek lehetnek most az akkori táncosok, és mégis: amint sorban a színpadra léptek, megjelenésükön, járásukon legtöbbjüknek ma is meglátszik az az elegancia, ami a maiakat, sőt már a legkisebbeket is jellemzi.

Apropó: legkisebbek. A néptánciskolások fellépése mint mindig, most is hozta a nyíltszíni tapsot, hiába: gyerek a színpadon mindig nyerő. A kisebbek a Mezőföldi kanásztáncot adták elő, ami egy kitűnő, látványos, ritmusgazdag koreográfia, s az apró, csizmás legénykéken már most látni, hogy még a kajla kamaszkorban is sokkal szebben, férfiasabban fognak mozogni, mint a társaik. A nagyobbak ezúttal talán kevésbé voltak összeszedettek, talán lámpaláz ütötte fel a fejét, mindenesetre – különösen az Eleki turkajárásban – kicsit elkenődött a produkció.       

A hosszúnevű szenior együttes kétszer is színpadra lépett, mindkétszer óriási sikerrel, amiben nyilván a közönségből sokakkal közös emlékeknek is részük volt. A Ványai táncokat már nem először láttuk tőlük, most is nagy kedvvel, szépen, hihetően járták. A Három a tánc igazi fergeteges bulit hozott, finálénak is beillett volna, nem véletlen, hogy a nézőtér dörgő tapssal hívta újra és újra a színpadra a táncosokat. A tényleges finálé, az évfordulós műsor zárószáma legalább ekkora siker volt. A magyarbödi táncokból készült Karikatánc és dübögős a jelenlegi Balassi Táncegyüttes előadásában mindig biztos siker, ezúttal is kétszer kellett újrázniuk a fiataloknak.

Egyszóval, szép volt, jó volt, a nagy táncos család megülte a születésnapot, ajándékot is kaptak a barátoktól: az otthonukat jelentő MMK-tól, a Csaba és a Körös Táncegyüttestől, a gyomaiaktól, a megyében működő néptánciskoláktól, a Viharsarok Néptáncszövetségtől. Ne szóljunk most arról, hogy kik hiányoztak ezúttal, ünneprontás lenne. Ám egy figyelemreméltó momentumot mégis meg kell említenem. Az alapítók ajándékozásakor a közönség minden egyes nevet tapssal köszöntött. Amikor elhangzott Born Miklós neve, valóságos ováció tört ki, vastaps, éljenzés kísérte – ahogy a tanítványai nevezték – Samu bá’-t a színpadra. Természetes is ez, hiszen a Balassi 55 esztendejét három név fémjelzi: Rábai Miklós, Born Miklós és Mlinár Pál. Rábai Miklós sajnos már nincs közöttünk, Born Miklóst üdvözölhettük az alapítók között. Amikor a műsorközlő bekonferálta a finálét, s egyúttal elköszönt a nézőktől, köröttem többen forgolódni kezdtek, s kérdezgették egymást:

 – És Pali? Hol van Mlinár Pali?

Tudom, jobb, ha valakiről azt kérdik, miért nincs itt, mint ha azt firtatják, mit keres itt, de azért... talán mégis jobb lett volna, ha Mlinár Pál alkalmat ad ezen az estén, hogy neki is megköszönjük a műsort, a ráeső évtizedeket, a mai Balassit.

Vajon miért nem tette?


írta: B. Koltai Gabriella