Két okból is hálás vagyok Vidnyánszki Attilának, a beregszászi magyar színház rendezőjének, akit a Gyulai Várszínház törzsközönségének talán már szükségtelen bemutatni, hiszen az elmúlt években több rendezését is láthattuk itt. Az egyik ok a remek színházi este, amit a Karnyóné főpróbáján megéltem, a másik, hogy leporolta és újra a kezembe adta Csokonait, akinek a zsenialitásáról a politikai bestsellerek, riportkönyvek, kortárs keserűpirula-irodalom dömpingjében már-már el is feledkeztem.
A magyar rokokó és felvilágosodás halhatatlanja hol szelíd, hol nagyon is harsány gúnnyal ábrázolja a korabeli Európa-majmolást, a szexcentrikus világnézetű szépelgőket, s a vagyon és divat utáni sóvárgásban elhülyült piperkőcöket. Ezt Vidnyánszki ezúttal halálpontos tálalásban rakta elénk, nem sikkasztotta el sem a vaskos, vásári poénokat, sem a látványos színpadi képkompozíciókat, sem a drámát, ami a happy end ellenére is végig ott feszült előttünk. A Gyulai Várszínház Csokonai-salátája (mert nem csak a Karnyóné, hanem versrészletek, Dorottya-idézetek is megjelentek) elkerülte a komédiás-előadások szokásos csapdáját: sem a semmitmondó röhögésbe, sem az izzadságszagú aktualizálásba nem fulladt bele. Így aztán Gyulán megint sikerült egy hamisítatlan, igazi nyári színházat csinálni: mindenki azt vihet haza belőle, amit megtalált.
Az előadás formabontó módon indult: ahogy egymást taposva igyekeztünk az első szignál után befurakodni a szűk bejáraton, jelmezesek mászkáltak köztünk, köszöntek, terelgettek, szóval tartották a publikumot. Egymás szavába is vágtak, valaki utasította a színpad szélén álló mesemondót (Szuszmir - Sőtér István), hogy menjen a hátsó sorokhoz is mesélni, két leányzó veszekedett Csokonai nyelvén, jöttek-mentek, cipekedtek - valahogy így nézhetett ki annak idején a vándortársulatok előadáskezdése. Amikor a függönyt helyettesítő lepedőket végre leszedték a madzagról, meg is láttuk a színpad szélén az ekhós szekeret, amin végig a zenészek ültek. Népdal-, sramli-, dzsessz-motívumokból építkező muzsikájuk szerves része a darabnak, millió poénnal, "háttér-információval" segíti a nagyérdeműt az eligazodásban. A színpadon kartondobozok és zsákok tömkelege, Énekes István koreográfust dicséri az a hallatlan könnyed biztonság, amellyel a színészek "bemozogják" a kaotikusnak látszó teret, özvegy Karnyóné boltját. És hát a színészek...! Ha csak azt a pillanatot veszem, amikor Eperjes Károly egy rokokó piperkőc vándorszínházakat idéző toprongyosságával bevillan a színpadra, már nem jöttünk hiába. Szamóca és Gáspár Sándor (Lipittlotty és Tipptopp) kettőse minden pillanatban, minden mozdulatával nevettet - mintha ők maguk is kiélnék ilyetén hajlamaikat, elképesztő mennyiségű poént zúdítanak a nézőre arcmimikájukkal, utánozhatatlan mozdulataikkal. Szűcs Nelli Karnyónéja számomra teljesen új volt, soha ilyen erővel nem láttatták még velem az özvegyasszony kettős személyiségét: egyfelől a negédeskedő, kacérkodó, nevetségesen ostoba férjvadász, másfelől az élettel (és főleg gyengeeszű fiával) egyedül kínlódó, férfitámaszt kereső, racionális üzletasszony és anya drámáját. Szűcs Nelli mindkettőt abszolút hitelesen, a szituációnak alárendelt természetességgel játssza, a túlzó gesztusok rendre a darabon belüli szerepjátékban jelennek meg. Az ő társa Samu, a kelekótya, ütődött, ma úgy mondanánk: értelmi fogyatékos kamaszfiú. Trill Zsolt.
Én még láttam a Gyulai Várszínházban játszani Őze Lajost, Bánhidi Lászlót, Sinkovits Imrét, hogy csak néhányat említsek a nagyon nagyok közül. De ki merem jelenteni, hogy olyan tehetség, mint Trill Zsolt, száz évente egyszer, ha születik. Egy aprót változtat a testtartásán, s a komikumból a szemünk láttára tragikum születik, majd egy pillanat múlva vissza az egész. Ha akarja, mély és érzelemteli a tekintete, ha kell, egy szemvillanás alatt eltüntet belőle mindent, s üresen világító, tárgyilagos kék szemekkel néz ránk. Csak mosolyogni is százféleképp tud, hol ravasz, hol gyermekes, hol meg hátborzongató a mosolya: az értelem nélkül élők érthetetlen, titkon rettegett világának kódolt üzenetét közvetíti. Nevetséges, szánandó, riasztó és vonzó egyszerre. Egy egész pszichológus évfolyamnak elég lenne szakdolgozatra Trill Zsolt Samujának ösztönlény-viselkedése. Igazi. Némán is képes betölteni a teret.
Csokonai korrajzot írt, a kései utód, Vidnyánszki kortalanná tette a művet. Nem aktualizált (bár számtalan kitűnő geg van a darabban, ami egyértelműen mai fogantatású), egyszerűen tudja, érzi a remekmű örökérvényűségét. Megvallom, idegesített Lázár a hülye rádiójával és az örökös bennfenteskedő nagypolitikai híreivel, míg rá nem jöttem: a mindennapokban is éppúgy fárasztanak azok, akiknek mindenről az ügynökölés, a polgári körök, vagy a száznapos program jut eszükbe. Még a végén kiderül, hogy Miss Marple-nak, Agatha Christie vénkisasszony-detektívjének van igaza: az emberi természet nem változik. Állítólag Csokonai a Karnyónéval csak szórakoztatni akart, s a szereplői nem jellemek. Én ezt nem így gondolom, s amint kitűnt, a rendező sem. A nagyon is eleven karakterekhez briliáns módon találta meg a legjobb színészeket, s bár helyenként most is belefeledkezik az előadás önmagába, ezúttal nem volt hosszú a több, mint háromórás játék.
Úgy vélem, ezzel a produkcióval Vidnyánszki Attila és társulata nem csak Csokonait porolta le jelképesen, de a kőszínházak és a film korában gyermetegnek és színvonaltalannak ábrázolt, titkon lesajnált vándorszínházakat is rehabilitálta. A beregszásziak megmutatták, milyen volt, milyen lehetett az elszánt színészek önfeledt játéka annak idején csűrben, pajtában, sátorban, puszta téren. Kísérletező kedvük beérett, bátorságuk gyöngyöt izzadt, elemi erejű előadásuk végén a költő, a színész, a muzsikus és a néző mind együtt ült az ekhós szekéren, ami szombatig még Gyulán állomásozik. Ha fel akarsz rá ülni, nézd meg a Gyulai Várszínház, a Kisvárdai Várszínház és a Beregszászi Illyés Gyula Színház közös produkciójában Csokonai Vitéz Mihály Karnyónéját. Magam is szívesen megnézném még néhányszor, de a társulat a hét végén csomagol és elmegy. Ami az ilyen élmények varázsa, az a fájdalmuk is: egyszeriek, megismételhetetlenek, nem vehetők ki a videotékákból. Megint egy évet kell várnunk. De legalább van mire.
Írta: B. Koltai Gabriella