Hogy néhány évtized, esetleg egy század alatt mekkorát képes fordulni a világ, arra a legjobb szemléltető példa a békéscsabai Ifjúsági Tábort évről-évre "megszálló" népi kismesterséget tanulók-űzők sokasága. Ami száz éve keserves munka, szűkös megélhetési lehetőség volt eleink számára, az ma költséges kedvtelés; s a produktumok, amelyek valamikor a pórnép mindennapi használati tárgyai voltak, mostanság inkább a jobb anyagi helyzetű polgárok otthonát díszítik.
A Békés Megyei Népművészeti Egyesület és a Megyei Művelődési Központ idén tizenkettedik alkalommal szervezte meg a népművészeti tábort, amely az egykori hímzőszakköröktől elindulva nagy utat járt be: ma tízegynéhány csoportban népi kismesterséget oktatnak hazai és külföldről érkezett kezdőknek és haladóknak. A résztvevők életkora nagyjából tíz és nyolcvan év között van, és egyik-másik csoportban huszonéves oktató gardírozza ötven-hatvan körüli tanítványait. Hímzők, szövők, népi viseletkészítők, fazekasok, kosárfonók, csuhé- és szalmafonók, csipkeverők, mézeskalácskészítők, fafaragók idén kb. 350-en tanulják a szakma alapjait és a népi díszítőművészet csínját-bínját. Jómagam minden esztendőben kint töltök egy-két napot a táborban, lófrálok ide-oda, bekukkantok a műhelyekbe, szót váltok az épp cigarettaszünetet tartó ismerősökkel, vagy felülök a gátra, és figyelem az Agóra nyüzsgését. Semmihez sem hasonlítható a hangulata az egésznek. A fazekasok műhelye előtt nagy asztalokon száradnak az elkészült darabok, hasas bögrék, dísztányérok, szűrőtálak, butellák várják, hogy rájuk kerüljön a színes máz. A sok kis kezdetleges tálka, csorba szélű apró edényke hirdeti: vannak kezdők is szép számmal. Az egyik szép formájú butellán tréfás felirat:
"Mit nézel jóember? Ződ butella vagyok.
Akárcsak te, én is fődbül való vagyok."
A műhely épp üres, vacsoraidő van, utána közös program kezdődik. Klári zárja a műhelyt, köténye, cipője, de még az orrán a szemüveg is agyagos. Öt éve minden nyáron itt van, két diplomája mellé ötvenkét évesen megszerezte a fazekas szakmunkás-bizonyítványt is. Szemlét tart száradó munkái felett, közben félig kimondott kérdésemre nevetve válaszol: -De igen, mondd ki nyugodtan, ez egyfajta elmebaj. Öt évvel ezelőtt arra gondoltam, kéne valami értelmeset is csinálni, aminek rögtön van némi látszatja (Klári tanár és népművelő). Először szőni akartam, de két nappal a tábor kezdete előtt felhívtam Ancit, hogy nem lehetnék-e mégis inkább fazekas. Anci nem ismer lehetetlent, szerzett még egy korongot, és elkezdtem. Mindjárt be is iratkoztam a kézműves szakiskolába, most már otthon is van korongom, hát így...
Anci - Pál Miklósné - a tábor alapítója, szervezője, vezetője. Kora reggeltől késő estig kint van, intézkedik, ha kell, terelgeti a csellengőket a közös programokra, ügyel a rendre - többen eskü alatt állítják, hogy egyszerre több helyen képes jelen lenni. Hogy mennyire központi alak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a zárótábortűzi műsorok: mindegyik csoport produkciójában ott az Anci-paródia.
Az Agóra (a műhelyek utcája) szokásos esti életét éli. Gyerekek futkosnak, viháncolnak, Lázár Juli mézeskalácsosainál nagy a forgalom, sokan betérnek nézelődni némi zsákmány reményében. Mlinárné Kolarovszki Marika csoportját büszkén magasra tartott fejükről lehet megismerni, ám felvilágosítanak: ennek semmi köze a büszkeséghez. Azért tartják magasan az orrukat, mert folyton az eget kémlelik, hogy a keserves aprómunkával plisszírozott, az udvaron kiterített anyagokat megmenthessék az esőtől.
Magdi a tusoló felé igyekszik, hátha megleli ottfelejtett piperecuccait. Ő sem tartozik már a legifjabb generációhoz, 61 éves, hét éve visszajáró törzslakó. -A háziipari szövetkezetben, aztán a szőnyegszövőben dolgoztam - meséli -, onnan mentem nyugdíjba. Olvastam erről a táborról, jelentkeztem. Idejöttem nagy magabiztosan, hogy hát én tudok szőni, profi vagyok, majd ez milyen egyszerű lesz. Aztán kiderült, hogy a népi szövés egész más, az eszközök nevét is újra kellett tanulni, a technikákat, hát még a mintákat...! De nagyon szeretem csinálni, hét éve minden nyáron itt vagyok, meg aztán otthon is dolgozom, jól jön a nyugdíj mellé egy kis kiegészítés, mert az a harmincezer forint a hideg vízre sem elég. Itt mindig tanulok valami újat, meg nagyon jó a társaság is, sok barátom van, nem csak a szövők között, a többiek is nagyon helyesek.
Jönnek-mennek a táborlakók a műhelyek között, nézegetik, műértő szemmel értékelik egymás munkáit. Az esti programok is igazodnak a tábor profiljához, néprajzi előadás, népzenei, táncos műsorok, bemutatók váltják egymást. Anci nagyon örül a törzsgárda növekedésének, de - mint mondja - nehéz mindig új programot, új előadókat szervezni. Egyik szokásos útja közben meg-megáll, faggatja a résztvevőket: melyik műsor tetszett, melyik nem, mi legyen jövőre.
A zárótábortűznél megjutalmazzák azokat a fiatalokat, akik munkájukkal, érdeklődésükkel, kitartásukkal örömet hoztak a tábor és az egyesület életébe. Örömet, és azt a reményt, hogy az utánpótlás folyamatos lesz. Magam is ebben reménykedem, már csak azért is, mert van ennek az egésznek egy nagyszerű üzenete is. Az, hogy nem akar üzenni. Nincs benne divatmajmolás, semmi búsmagyarkodó, fellengzős kokárdázás, itt senki nem tudja a másikról, hogy jobbra vagy balra tart-é, s ami fontosabb: nem is érdekli. Zúgnak a korongok, berregnek a varrógépek, sivít a fűrész, terjeng a friss mézeskalács illata, surrog a szövőszék, s a hímzőműhelyből hol énekszót, hol felcsattanó nevetést hallani. Az éktelen zsivaj kellős közepén békésen alszik egy babakocsiban egy kéthónapos kisbaba: szó szerint az anyatejjel szívja magába a népi kultúrát. Itt minden valóságos, az, aminek látszik, bölcselkedésre, szócséplésre sem idő, sem hajlandóság nincs. Az egésznek a lényegét az egyik csoport műsorának végén hallottuk. A Ballag már a vén diák dallamára tréfás tábori búcsúdalba fogtak, s így fejezték be: "Amit itt tanultál, add tovább!"
Tizenkét éve a rendszerváltás és a tábor egyszerre rajtolt. A tábor lóhosszal vezet.
Írta: B. Koltai Gabriella
fotó: Kádár Ferenc