Bozsik Yvette és társulata kezdettől fogva minden évben fellép Békéscsabán a Városházi estéken. Az idei nyitóelőadás után arra kértem, üljünk le néhány percet beszélgetni, készségesen ráállt. Míg vártam rá, azon töprengtem, mire lesz elég ez a pár perc, így késő éjjel, előadás után nem illik visszaélni senki türelmével.
Yvette édesanyja, akire az interjúban többször is hivatkozik: Cseh Éva, a Magyar Rádió Békés megyei tudósítója segít, szóval tartja a többieket, akik szintén Yvette-re várnak. Ezer dologra lettem volna kíváncsi, ráadásul Bozsik Yvette kitűnő beszélgetőtárs: őszinte, lendületes, közvetlen. Mintegy negyedórát beszélgettünk a városháza udvarán az egyik asztalnál, és mindazt, ami ott elhangzott, kicsit lecsontozva, kérdést-választ tömörítve leírtam. Aki tudja, képzelje hozzá a városházi előadást és Bozsik Yvette-et, amint egyszerű nyári ruhában, smink nélkül könyököl az asztalon, és önmagáról beszél.
- Úgy tűnik, az utóbbi évtizedben megnőtt a "keletje" a táncművészetnek Magyarországon. Mi lehet ennek az oka?
- Én úgy gondolom, többféle oka van, az egyik egy nagyon egyszerű, külsődleges ok. Rendkívül felpörgött világban élünk, az emberek nagy részének nincs türelme végigülni háromórás, mély gondolatokat tartalmazó és koncentrálást igénylő drámákat. Ez nem jó, én ennek abszolút nem örülök, de sajnos így van. A táncdarabok általában lényegesen rövidebbek, látványosabbak, szemet gyönyörködtetőek, ezért egyre többen szívesen nézik meg ezeket. Nem véletlen, hogy Nyugat-Európában már húsz éve elindult ez a felfelé ívelő folyamat, a kortárs táncművészet abszolút vezető, népszerű, államilag is kiemelten támogatott műfaj.
- Ugyanakkor lehet, hogy a verbális kommunikáció épp ebben az időszakban sokat vesztett a hiteléből, túl sok a hazugság, a "fedőszöveg", ez is okozhatta a részbeni elfordulást a szavak művészetétől. A tánc tud-e hazudni?
- Nem. Tényleg jó, amit most mondtál, én magam is irtózom ettől a hazug világtól. Az igazi tánc nem tud hazudni, mindent el tudok mondani, érzéseimet, problémáimat, és minden kritikámat a világról. Sokszor persze szépen becsomagolom mindezt, úgy, hogy csak azok értsék, akik tényleg érzékenyek rá. Többrétegű ez a dolog és mindenki annyit ért meg belőle, amennyire érzékeny. Ott volt például a Kabaré, ami első látásra egy rendkívül szórakoztató darab, de van egy mélyebb rétege is. És ez minden darabomnál így van, mindig van benne irónia, társadalomkritika, éppúgy, ahogy a saját problémáim is megjelennek.
- Azt mondják, a tánc nyelve nemzetközi. Téged végülis most már az egész világon ismernek, szeretnek, vajon van-e különbség hazai és külföldi közönség között megértésben, kontaktusban?
- Persze, van. Nekem a legnagyobb sikereim kezdetben nem itthon voltak. Edinborough-ban, Skóciában már tizennyolc évesen hihetetlen nagy sikerem volt, de Svájcban is, vagy például Hongkongban. Ott van aztán Németország, Franciaország, ahol kicsit hűvösebb a közönség. Ne értsd félre, mikor most a párizsi operában dolgoztam, óriási sikerünk volt, de ott már jobban hozzászoktak az avantgarde színházhoz, rengeteg kortárs koreográfus, táncszínház van... Itthon a vidéki közönséget szeretem a legjobban, ezen belül is Békéscsaba a fő kedvenc.
- Miért?
- Mert ez tényleg közönség, azért jönnek, hogy megnézzék az előadást, és nem azért, mert ez társadalmilag így kötelező, meg nem is azért, hogy rögtön a hibát, a rosszat keressék bennem. A siker együtt jár azzal, hogy az embernek egyre több az ellensége, és én úgy gondolom, hogy ez a tábor is növekszik... meg persze ez most benne is van a levegőben, ez a ki-hova-tartozik, hogy ha mondunk egy prót, akkor mindjárt mondjunk egy kontrát is... És ez itt vidéken nincs, nem érzem.
- Ahány darabodat láttam, mindig feltűnt nekem egy ellentmondás: friss, eredeti humor, hihetetlen könnyedség, mondhatni diákos csínytevések sorozata jelenik meg, ugyanakkor elképesztő pontosság, kidolgozott mozdulatok, félelmetes igényesség jellemzi minden előadásotokat. Hogyan fér ez össze?
- Igen, ez tulajdonképpen az ellentmondás művészete, és az élet is tele van ellentmondással. Miközben a legnagyobb drámákat éljük meg, azért az ember mindennap humorizál is, szerintem csak úgy tudjuk ezeket a helyzeteket túlélni, ha iróniával, humorral tudjuk megközelíteni. Ha tudunk nevetni még a legborzasztóbb pillanatban is. Nekem nagyon fontos, hogy meg tudtam őrizni a gyermeki énemet, de komolyan, én tényleg ma is úgy csodálkozom rá a világra, mint egy gyerek. Ezt egyébként anyukámnak köszönhetem, volt egy fantasztikus gyerekkorom, amiből én nem is akarok teljesen kinőni.
- De a te humorod csíp is...
- Hát igen, ezt is anyukámtól örököltem, azt a fajta világszemléletet, hogy folyamatosan szemet szúrnak a hazugságok, folyamatosan kaparom azokat a felületeket, amikkel az emberek eltakarják valódi önmagukat. Rengeteg ember ettől frusztrált, mert nem meri önmagát felvállalni, azt gondolom, hogy nagyon sok konfliktus ebből adódik. És én erre figyelek, hogy vajon milyen másik én rejtőzhet bennünk.
- Hadd firtassam ezt még egy kicsit. Szereted-e azokat az embereket, akikbe így belecsípsz? Akár a Lakodalom, akár a János vitéz groteszk mozzanatai elég erőteljes bírálatot tartalmaznak a szertartásokat, a kultúrdivatokat illetően.
- A János vitéz tényleg tele van kritikával, például a túlzott nacionalizmussal szemben, de ez lehet bármiféle izmus: én nem szeretem ezeket a rendszereket, meg szimbólumokat, én az emberekben hiszek. És ezzel válaszoltam is: igen, szeretem őket. Az emberek annyira esendőek, és én úgy gondolom, hogy mindent meg tudok érteni, el tudom fogadni mindenkinek a másságát, a véleményét, akkor is, ha nem értek vele egyet. Ezt kell valahogy ötvözni az én véleményemmel, ami azért mindig ott van, jelen van.
- Kezdettől fogva azt csodálom, ahogy beszélsz hozzánk, minden mozdulatsor egy szabatosan megfogalmazott mondat. Nem kell előadás közben felhős arccal töprengeni, hogy mit akart a Bozsik Yvette: nagyon nyilvánvalóan ott van előttünk. Hogyan lesz a gondolatból mozdulat? Talán ostoba kérdés, de...
- Nagyon is jó kérdés. Nekem pont az a célom, hogy ne csak táncoljak, mozogjak, vagy színpadon legyek, hanem hogy értelme legyen, amiért ott vagyok. Megtalálni minden mozdulatnak a kiindulópontját, azt a szót, azt a fájdalmat, vagy azt az örömet, hogy pontosan azt fejezzem ki... És ebből a szempontból tényleg kicsit másképp dolgozom, mint a többi magyar koreográfus. A formai dolgokat valószínűleg jobban is tudják, a mozdulatok sokaságát ismerik, viszont nekem az az erősségem, hogy mindig akarom, hogy valamiről szóljon. Ahogy mondtad: azt akarom, hogy a tánccal tudjak beszélni.
- Nálad olyan mozdulatokat láttam, amit sehol másutt: sem klasszikus balettben, sem néptáncban, sem kortársban, sehol. Ezek hogyan születnek?
- Nagyon figyelem az állatokat, figyelem az embereket, ellesem a különböző gesztusaikat. Például a faunban van siketnéma jelbeszéd... a János vitéz szigeti előadása előtt megkerestek a siketek, hogy szeretnék jelelni az előadást. Ott áll a színpad mellett egy jeltolmács, és jeleli a szövegeket. Vagy sokat jelentett, amikor vakokkal dolgoztam. Ki kell nyújtanom a kezem, a lehetőségeket nem csak a magam számára kihasználni, hanem másoknak is segíteni...
- A zene, a fény, a díszlet mintha ugyanolyan fontos lenne neked, mint maga a mozdulat.
- Így is van. Nekem van némi képzőművészeti múltam, sokat dolgoztam képzőművészekkel. Rengeteget nézek festményeket, gyakran inspirálnak is, a hangulatuk, legyen az Picasso, Dali, Caravaggio, vagy mások... szóval, nagyon fontos a kép, az, hogy hol játszódik a történet, milyen a színpad, a ruhák, a frizurák, a sminkek... A keleti színházakban, mint a japán, az indiai, ezekben megvan mindennek a saját szimbóluma, nagyon határozott jelentése van a ruhának, kelléknek, mindennek. Ez is hatott rám. Szerencsémre van egy fantasztikus díszlettervezőm, Khell Zsolt, ő csinálta a Faun, a János vitéz díszleteit, és ő tervezi a következőt is: most kezdjük az Állatfarmot csinálni, július végétől próbák, október 6-án bemutató a Katona József Színházban.
- A végére egy civil kérdés. Milyen a kapcsolatod a művészvilággal?
- Az az igazság, hogy nem vagyok egy büféművész, bár persze vannak barátaim, főleg akikkel együtt dolgozom, de megmondom őszintén: nemigen szoktam "összejárni". Mert akkor az a kis időm, ami van, semmire sem lenne elég. Ilyenkor inkább foglalkozom a kutyámmal, kijárok a természetbe, esetleg a civil világba, ahol az ember figyelhet, töltődhet, járok akupunktúrára, akupresszúrára... De tényleg nem vagyok az a fajta, aki előadás után a művésztársasággal összeül, hogy: na gyerünk, bulizzunk egy nagyot. Inkább félrehúzódó természetű vagyok.
- Köszönöm, hogy beszélgethettünk.
Írta: B. Koltai Gabriella