Egy menekülttábor a dolgok természeténél fogva meglehetősen zárt világ. Nem tudom, a békéscsabaiak hány százaléka látta már belülről a városban működő intézményt, egyáltalán hányan tudják, hogy létezik és hogy milyen. Azt hiszem, nem tévedek túl nagyot, ha úgy vélem: a legtöbben beleborzadunk még a gondolatba is, hogy esetleg hosszú hónapokig, netán évekig egy idegen országban, átmeneti szálláson, csak néhány személyes holminkat megőrizve éljünk sokadmagunkkal egyedül, vagy egész családunkkal. Az ember önkéntelenül is felsóhajt: milyen lehet az az élet, aminél még ez is jobb?!
Éppen ezért minden olyan apróságnak, ritka ünnepi pillanatnak jelentősége van, ami oldja a várakozás egyhangúságát, az idegenséget. Ilyen kis "családi ünnep" zajlott pénteken délután a békéscsabai Menekülttábor ebédlőjében a lakók, a munkatársak, a civil szervezetek és a helyi sajtó képviselőinek részvételével. Talán furcsa, hogy az alkalom az internet-szoba működésének két éves évfordulója volt, először magam is meghökkentem rajta: mi ünnepelni való van egy ilyen egyszerű technikai jellegű fejlesztésen? Ám ahogy hallgattam Nizák Péternek, a működtető DemNet ügyvezetőjének, valamint Varga Gábornak, az internet-szoba vezetőjének rövid köszöntőjét, tájékoztatóját, lassan ráébredtem: ez itt egy más dimenzió, ebben a közegben más a dolgok méretezése. A jelenleg itt tartózkodó, közel százharminc ember számára az internet szinte az egyetlen lehetőség, hogy kapcsolatba lépjenek a távoli otthonnal. A világhálón saját anyanyelvükön kaphatnak friss híreket az elhagyott hazáról, latolgatják egymás közt a háború és a béke esélyeit, figyelik a nyilatkozatokat, s abból próbálják kihámozni, mi vár rájuk: hazatérni lenne-e célszerűbb, továbbutazni, vagy esetleg itt maradni. Ez utóbbi a legritkább, mert Magyarország ma még nem mondható célországnak, inkább a tranzitforgalom nagy mifelénk. Persze, ha belépünk az Európai Unióba, e téren is változásra kell számítani.
A mostani táborlakók zöme Afganisztánból és Irakból érkezett, de élnek itt olyanok is, akik a hosszú délszláv válság elől menekültek el. A pénteki program akár azt a címet is kaphatta volna: Kultúrák találkozása. Igaz, nem tartottak nemzetközi konferenciát az információáramlásról, nem szerveztek fesztivált, nem voltak hivatalos delegációk és nem hangzottak el politikai nyilatkozatok. "Csak" annyi történt, hogy egy magyarországi városban iraki és afgán embereknek a csabai Szlovák Pávakör énekelt szlovák dalokat, egy délszláv család készítette ételspecialitások kerültek a fehér asztalokra, és magyar fiatalok - a Skandináv Gibbons együttes -játszottak ütőhangszereiken. Ez utóbbi láthatóan ismerősen csengett a közel-keleti füleknek, s az ünnepség előtt a fák árnyékában gyülekező férfiak egyike-másika ki is próbálta, mit tud ő maga kicsalogatni a dobokból.
Egyszóval, nem történt semmi különös. Egy forró nyári délutánon némi eredeti bábeli hangulatban alig százan megismerkedtek azzal, hogyan ünnepel a másik, mit énekel, ha bánata, öröme van, s mit eszik a hétköznapokon, vagy az ünnepeken. Nevettek, beszélgettek, s lassan kezdtek elmosódni a csoportok közti határok. Elgondolkodtam: a gyanakvással, szembenállással teli világban ilyen apróságokon múlna a megbékélés?
Á, nem lehet ez ilyen egyszerű! Vagy mégis?
Írta: B. Koltai Gabriella