Igen kedvelt szerzőnek számít a nyári színházakra szakosodott állandó és alkalmi társulatok körében Carlo Goldoni, ami - teszem hozzá sietve - egyáltalán nem meglepő, sőt igen örvendetes. A polgárosodó Itália kereskedővárosaiban egy vígjátékíró számára a téma csakugyan az utcán hevert, épp csak le kellett hajolni érte. Goldoni a külvárosi elit kisszerű úrhatnámságát éppoly jól ismerte, mint a velencei nagypolgárság társasági életének hamisságait.
Megtalálható nála mindaz, amit a középiskolai tankönyvekből főként francia "kollégájának", Moliere-nek a komédiáiból ismerhettünk meg: az ábrándos lelkű, gazdag leány, az ostoba apa, a csinos ifjú és furfangos szolgája, egy-két csaló, néhány személycsere, egy csípős nyelvű komorna, aki a szerelmi cselszövés nagymestere, kell még legalább egy csodadoktor és néhány helybeli karakteres közéleti figura - mindezt jól össze kell kavarni, és kész a könnyű, nyáresti szórakozás. Íme a recept.
A Városházi esték nézőtere szépen meg is telt ennek reményében kedden este, még a pótszékeken is ültek. Az égi hatalmak azonban nem bizonyultak kegyesnek, az előadás kezdete előtt negyedórával a szervezők gondterhelt arcukat mind sűrűbben fordították az ég felé, kémlelve a közeledő felhőket. Az eső sajnos meg is érkezett, de a sem a társulatot, sem a közönséget nem riasztotta el, az első felvonás a szemerkélő eső dacára rendben megkezdődött. Goldoni: A patikus című komédiájának címszerepét Mikó István játszotta, s az ő komikustehetsége nagyjából az összes pozitívum, amit az előadásról el tudok mondani. Arcjátéka, gesztusai, gegjei bármikor képesek nevetést csiholni, akkor is, ha a darab - mint ez esetben is - kissé poros. Félreértés ne essék, mint már fentebb említettem, nem Goldonival van problémám, szeretem a klasszikus komédiát. (Láttam én tavalyelőtt nyáron Gyulán az Új Színház társulatának előadásában olyan Goldoni-előadást, amitől a teljes nézőtér lement hídba, pedig a történet semmiben sem haladta meg a keddi darabét. Csakhogy azt Taub János leporolta, fazonra igazította, és a színészek - Eperjes, Gáspár Sándor, Nagy-Kálozy Eszter és a többiek - nem próbálták a humort túlméretezett gesztusokkal és hangerővel pótolni.) Goldoni a maga korának társadalmát karikírozta, éles kritika szólal meg a műveiben, és - mint általában a komédia és a kabaré - tele van olyan direkt utalásokkal, amelyek csak a korabeli néző számára voltak nyilvánvalóak. De a mindenáron pénzszerzés, a kuruzslást tudománynak hirdető gátlástalanság, a férjvadászat töppedt trükkjei, az úrhatnám sznobok emeletes baklövései el nem évülő céltáblái a társadalomkritikának és a humornak. Csak fel kell frissíteni ezeket a műveket, itt-ott át kell szabni a poénokat, néhol ki kell kacsintani az eredeti szerepből a nézőre, és nem árt tudni: ma a legvidékibb kisvárosban is van annyi hangtechnikai berendezés, hogy felesleges rekedtre ordíttatni a színészeket. Ez a fajta vásári komédia, ahogyan A patikust színpadra rendezték, ott él meg, ahová születésekor szánták: a piactereken, perecropogtatás és sörözés közben, amikor a portékák közt válogató falusi ember időnként a tűznyelőt nézi, aztán a duzzadó izomzatú erőművészt csodálja meg, és egy-egy hangosabb kiáltásra, nevetésre odafordul a komédiásokhoz is. De ez nem való még a nyári fesztiválok hakniszínpadaira sem. Nekem legalábbis az ész nélkül ide-oda rohangáló, időnként indokolatlanul felsikoltó, vagy felhördülő színészek láttán az volt az érzésem, hogy a rendező - Balatoni Mónika - szentül meg volt győződve: a néhány száz éve élt emberek mind ostobák, hisztérikusak, sőt elmeháborodottak voltak. Tudom, a karikatúra túloz. Nade ennyire...?!
Egy szó, mint száz, nem derültem jókedvre, inkább sajnálkoztam. Sajnáltam Mikó Istvánt, aki ezen az estén többé-kevésbé egyedül képviselte a magyar komédiások nagyszerű hagyományait; sajnáltam az első felvonás végén kissé tanácstalanul és meggyőződés nélkül tapsolgató közönséget, akikből egy óra alatt talán háromszor vagy négyszer sikerült némi nevetést kicsalni; sajnáltam a szervezőket, akik az elmúlt évek tapasztalatai alapján teljes joggal bíztak abban, hogy tisztességes produkciót kapnak a pénzükért.
Csak egy valamit nem sajnáltam: azt, hogy az újra eleredő eső miatt az előadás végül is a második felvonás elején abbamaradt. Legalább egy jót beszélgettünk a városháza hangulatos sátrai alá húzódva.
Írta: B. Koltai Gabriella
Hegedűs Sándor fotói