A tarhosi Zenepavilonban vasárnap este huszonhatodik alkalommal gyűltek össze a környék zenerajongói, hogy végigélvezzék a Békés-Tarhosi Zenei Napok nyitóhangversenyét. A műsorfüzet szép estét ígért, Vivaldi, Rossini, Bartók és Mendelssohn műveiért sokan vállaltak egy kis utazást a kánikula ellenére is. A Magyar Virtuózok, a Magyar Posta Rt. vonós kamarazenekara, élén Szenthelyi Miklós hegedűművésszel minden műsorszám után meg is kapta azt a bizonyos vastapsot, amit egy vidéki fellépésen a fővárosi művészek a produkció minőségétől függetlenül általában meg szoktak kapni. Pedig - mi tagadás - elég közepesre sikeredett a koncert.
A Vivaldi-mű elején, úgy a Tavasz első két tételét hallgatva arra gondoltam: no, istenem, végül is a Négy évszak nem az a zenemű, aminek előadására készülve egy muzsikus álmatlanul hánykolódik a párnáin éjjelente; alapmű, illik tudni, ezért pontos, precíz, hibátlan leckefelmondásra számítottam. Ami a zenekart illeti, be is jött. A szólista - Szenthelyi Miklós - azonban ennek a túlzottnak igazán nem mondható várakozásnak is alatta maradt. Kotta nélkül, nagy hévvel muzsikált, megcsodálhattuk a Keringőkirály mai reinkarnációit idéző lendületes mozgását, látványos gesztusait - ám amíg ezekre koncentrált, mind több bosszantó hibát vétett a hangszeren. Egyik-másik melléfogása olyan erőteljesre sikerült, hogy még a fegyelmezetten muzsikáló zenészek némelyike is megütődve kapta fel a fejét rá. De hát Vitray óta tudjuk: a baki nem minősít, erre még lehet mentséget találni. Azt viszont végképp nem értettem, milyen művészi felfogás okán próbálja önmagát és a zenekart is belekényszeríteni egy olyan dinamikai és tempófeszítésbe, amellyel az amúgy is nehéz, virtuozitást követelő barokk ornamentikát képtelenség tisztán, élvezhetően előadni. A trillák csillogás helyett többnyire sikoltottak, a Tél lágy, édes dallamainak előadásmódját bármelyik kőkemény mezőségi zenét játszó prímás megirigyelhette volna. Eltűntek a pianók, s velük a természet képei is: nem láttuk a tavasz virágait, a nyári meleg levegő rezgését, a szőlőfürtöket, s a hófehér szelídség téli nyugalmát sem. Szenthelyi Miklóst láttuk, amint Vivaldit játszik, ide-oda lépve, vonója egy-egy mozdulatával felhíva a figyelmet a mögötte játszó zenekarra is, amely egyébként kitűnő muzsikusokból áll, főként az első hegedű és a csellószólam volt kiváló.
A szünet után Rossini egyik ifjúkori műve, a D-dúr Szonáta csendült fel. Újult optimizmussal hallgattam, s mi tagadás, a nagyszerű első hegedű elbűvölő bájjal és tisztasággal szólaltatta meg a jellegzetes klasszicista dallamokat, a minden bécsi klasszikusnál fellelhető sajátságos sorlezárások kellemes biztonsággal tartották egyenesben a szerző kiforratlanságának jegyeit némileg magán viselő művet. A kádenciával megküzdött kissé a zenekar, mentségükre legyen mondva, hogy ez megint inkább a fortissimókat és a túlhajtott tempót láthatóan minden másnál többre tartó karmester működéséből, semmint a muzsikusok saját hiányosságaiból fakadt. Nota bene: nem is igazán értettem, hogy a viszonylag kis létszámú vonós kamarazenekarhoz minek a karmester, annál is inkább, mivel a koncertmesterük igazán kitűnő zenész, és a Vivaldi-mű alatt remekül kézben tartotta a zenekart.
A fentiek után már némi kétkedéssel vártam Bartók: Román népi táncok című művét, ám kellemesen csalódtam. A középrész kis hegedűszólóját a koncertmester játszotta, tisztán, nagyon szépen, és ezúttal a mű és a karmester ízlésvilága is közelebb állt egymáshoz: a román népzene és Bartók erőteljes hangzásvilága kedvezett Szenthelyi Miklós felfogásának. Úgyhogy ezen baj nélkül túljutottunk, végre volt okom tapssal megköszönni a produkciót.
A koncert zárószáma, Mendelssohn D-dúr szimfóniája szintén a szerző egyik korai műve, mint a Rossini-darab volt, ezért hasonlóképp magán viselte a kezdő komponisták stíluskeresésének jellemzőit. Hogy aztán magát Mendelssohnt csábították ennyire a tuttik és a fortissimók; a mélyhangú vonósok dübörgő megszólaltatásában egy ifjú zabolátlan érzelmeit és indulatait kell-e keresnünk, vagy a szimfónikus zenekar után vágyakozó kamaraegyüttes-vezető vezénylésbe feledkezését, azt az eddigiek után nem tudtam eldönteni. Az is lehet, hogy Szenthelyi egyszerűen nem bízott a terem (egyébként közismerten kitűnő) akusztikájában. Nem tudom. Egy biztos: a dinamikai egyhangúság, ami megölte a barokk muzsika egyik legismertebb versenyművét, a Négy Évszakot ezen a koncerten, az mindvégig kísértett az est folyamán.
Tisztában vagyok vele, hogy a nagy rockkoncertek, az ismét divatba jönni látszó népzene, sőt, az újabb, gyorsan nagy tábort szerzett kísérlet, a World music korszakában a komolyzenének új utakat kell keresnie a közönséghez. Kell a jó reklám, a tudatos marketing, és persze kell a látványosság is. De azért a zenének kell elsősorban úgy szólnia, hogy megérintse a lelket, hogy érezzem a régi nagy komponisták lélegzetvételét. Szabadi Vilmos néhány éve, egy csabai koncertje után azt mondta nekem: hangversenyen szükséges és fontos az arcjáték, a szemvillanás, a testbeszéd, mert ez aláhúzza, kiemeli a fontos pillanatokat. Hát ez az. Szenthelyi Miklós eltúlzott gesztusai, mackós odaugrásai valamelyik szólamhoz számomra zavaróak voltak, időről-időre kizökkentettek a zenehallgatásból. És ez a kisebbik baj, de néha a zenészeket is sikerült kizökkenteni, ilyenkor megbillent az összhang, elcsúsztak a szünetek, s a darab már nem az volt, ami lehetett volna... Lehetek profán? Olyan volt, mint amikor egy focimeccsen a bíró a főszereplő.
Hallgattam a vastapsot, s azt kérdeztem magamtól: nem vagyunk mi egy kicsit túlságosan hálásak itt a végeken?
Írta: B. Koltai Gabriella
Majnik Zsolt fotói