A Bozsik Yvette Társulat a Városházi estéken
Kihunytak a nézőteret megvilágító reflektorok, a városháza udvarán este kilenckor a harmincfokos melegben felcsendült a közismert német karácsonyi dal, a Stille Nacht... A színpadra két negédes mosolyú, zömök arkangyal lejtett be, vidéki balettiskolákat megszégyenítő tánclépésekkel, áttetsző fehér baby dollban; a zene nyávogott és csikorgott egyszerre, gyerekkoromban a sváb öregasszonyok tudták ennyire bicsaklottan, ájtatosan elnyújtva énekelni a templomi dalokat.
A két átszellemült arccal táncikáló, tollas szárnyú ifjú mögött zöldruhás Szörnyella rollerezett át néhányszor oda-vissza a színpadon, túlsminkelt ajkain felénk villanó mosolyával fagyasztva a vérünket. A háttérben festett erdő, szelíden várakozó vadállatok síkfiguráival, színvilága egyszerre idézi a húszas-harmincas évek hollywoodi szerelmi történeteinek és a falusi kultúrházak népszínmű-előadásainak egykori díszletét. Így indult Bozsik Yvette: Egy faun délutánja című koreográfiája, és dacára a műsorfüzetben megjelent, lírai történetet ígérő előzetesnek, néhány perc után tudtuk: ma este megint saját magunkon fogunk röhögni. Ez után az auftakt után nekem például furcsamód az jutott eszembe, hogy az a tanító, aki ezen az estén együtt nevetett Bozsik Yvette-el, az soha többé nem lesz képes az obligát karácsonyi gyerekműsorban ezeket a szappanszagú sztereotípiákat felhasználni.
Az Egy faun délutánja egyébként tényleg az, aminek beharangozták: az örök történet férfi és nő vonzódásáról, a harcról, a szerelemről és a valami miatt félbemaradt beteljesülésről. Csakhogy Bozsik Yvette erről is különvéleményt jelent be, kérdez és válaszol, kijelent és felszólít, töpreng és vitatkozik. Varázsló és mutatványos, bódéja külön világ, ahol a publikum szórakozik, de ha akarja, faggathatja a múlt és jövő titkait is.
Egyszerre erotikus és intellektuális. Faun és nimfa, dáma és lovag, ártatlan leány és ifjú legény, macsó és diszkótündér - a helyzet mindig ugyanaz, a Férfi és a Nő szerelmi játéka, legfeljebb a sallang, a körítés változik. Ezt a sallangot karikírozza Bozsik Yvette, ennek a hazugságait, álságait, sorsrontó ostobaságait figurázza ki, s teszi elénk újra meg újra a pőrére vetkőztetett felismerést: saját hülyeségeink foglyai vagyunk. Eközben a Nő megannyi stáción át mutatja meg önmagát: rajong, fél, vágyakozik és menekül a vágy beteljesülése elől, szolgál és hódol a férfinak, elutasítja és álmodozva várja vissza. A Férfi pedig minden helyzetben, minden mozdulatával egyet sugall: gyere, akarlak, az enyém vagy... Tánca, mozdulatai a szexualitás direkt utalásaival már-már a pornográfia határát súrolják, Bozsik Yvette erotikája azonban mentes a fülledt öncélúságtól, ezek a mozdulatok a valóságot idézik, így tehát természetesek, sőt tárgyilagosak. Épp ebben van a duplacsavar, az álszent előítéletet leleplező trükk: az elvarázsolt erdő faunja pontosan ugyanazt akarja tenni a nimfával, mint a rokokó piperkőc a szíve hölgyével, avagy az ezredvég kigyúrt aranyifja a vézna, egyenfejű lánnyal ? mi ebben a rossz? Az érzés és az aktus nem változott évezredek óta, legfeljebb más és más hazugsághalmazt vár el körítésként az aktuális civilizáció. Bozsik Yvette kíméletlen őszintesége, szókimondása és csípős humora jó lehetőség, hogy megvizsgáljuk és újrafogalmazzuk magunkban saját megkocsonyásodott, elvnek hitt előítéleteinket, mindennapi viszonyainkat mérgező apró tisztátalanságainkat.
Az erdőben ébredő Faun: Vati Tamás, az őt megbabonázó Nimfa: Bozsik Yvette. Ők ketten élednek újjá, s kezdik előlről a játszmát a többiek által felcímkézett, belakott világokban. A társulat minden tagja önálló egyéniség, valódi szubjektum, akik a milliméter pontossággal csiszolt, egyedi tervezésű mozdulatokat olyan könnyed természetességgel adják elő, mintha saját legbensőbb énjükről vallanának ilymódon. Ámbátor valószínűleg így is van ez, hiszen semmiféle profizmus (amiben pedig a társulat ugyancsak bővelkedik) nem képes azt a tökéletes összhangot produkálni, ami nemhogy eltüntetné, de felerősíti a személyiséget. Ehhez kevés a koreográfia értése és a fegyelmezett munka, kell az együttgondolkodás is. Vati Tamás művészete túl van a táncon: a teste legkisebb, láthatatlan porcikáját is úgy mozgatja, alakítja át, hogy a szemünk láttára válik szinte mozdulat nélkül egészen más emberré, lénnyé egy pillantás alatt. Akkor is látjuk a kecskelábú faunt, ha csak egy barna zokni, vagy egy köznapi cipő van a lábán ? elképesztő élmény, ahogyan az ember észreveszi, hogy a szeme kecskekörmöket káprázott Vati Tamásra. Amikor előbújik rejtekhelyéről, a festett díszlet misztikus erdővé válik körülötte - persze, lehet, hogy a világítás változik meg észrevétlenül, nem ismerem a kulisszatitkokat, de nekem az ébredő faun hitelesítette a bűvös tisztást. Bozsik Yvette a légies bájtól az erotikus táncon át a vad és fergeteges csürdöngölésig mindenben tökéletesen hihető volt, át- meg átlényegülései során is mindvégig megmaradt önmagának. Ám azt még a legnagyobbak közül is csak kevesen képesek megtenni, amit ebben a darabban egy hosszú jeleneten át tőle láttunk. Egy zenész egyszer azt mondta: az az igazi művész, aki a hangok közötti csendet is meg tudja szólaltatni. Nos, Bozsik Yvette ebben a jelenetben mindvégig mozdulatlanul táncolt. Mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal, szemét egy pontra szegezve állt, körötte erőtér vibrált, amelyben hol magához vonzotta, hol távolabb taszította a többieket, s a történésen kívül maradva mégis meghatározta azt. Magához vonzotta a tekintetünket, majd elengedte, valami titokzatos ritmus szerint váltakozva, mígnem Vati Tamás, a férfi melléje csúszott, s amint ott térdelt, egy hirtelen mozdulattal kinyújtotta Yvette lelógó keze felé a nyelvét. Vati Tamás egy villanásra faunná vált, arcából kikandikált az ördög, egész lénye kaján paráznaságot árasztott, aztán ugyanolyan hirtelen eltűnt mindez, s maradt a Férfi és a Nő.
És mindehhez eredeti ötletek (például a férfitáncosok ritmikus jelelése a siketnéma jelbeszéd elemeit variálva), fantasztikus díszlet és jelmez, csodálatos zene, a Pillangókisasszony nagyária-paródiája (az arkangyalok ezúttal mint gésák), nem sorolom, látni kell. Nincs a darab végén katarzis. Mert az elejétől a végéig, háromnegyed órán át katarzist élünk át: szabadon, gyönyörködve, agyunkat és érzékeinket friss élménnyel megfürdetve élvezzük, hogy látunk.
Persze, lehet, hogy Te másként láttad. Nem baj. Ha van kedved, írd meg.
Írta: B. Koltai Gabriella
Giricz Iván fotói