Tanévzáró a Hétpróbás Néptánciskolában
Mondhatnánk meghökkenve: mit keres a csizma az asztalon, azaz egy iskolai tanévzáró a kulturális események között?! Nos, a hagyományos évzárókról magam sem szívesen emlékeznék meg itt, hiszen többnyire ünnepi beszédek egy-két vers, jobb helyen énekkar, sőt hangszerszóló jelenti a kultúrműsort, látványosságként pedig be kell érnie a publikumnak néhány halványzöldre fakult arcú gyerek rogyott, avagy merev térddel végrehajtott elszédülésének. Hogy ezt rutinos tanárnők, vagy rémült anyukák futkosása színesíti-e, az az iskolai hagyományok, illetve a gyerek életkorának függvénye.
De mit is tehetnének? Ha nyilvános produkció keretében akarnák megmutatni, mivel telt a tanév, akkor mennyivel járnánk jobban? Teszem, a kicsik kórusban, szépen hangsúlyozva elszavalnák az egyszeregyet; a felsősök tréfás százalékszámítással lépnének fel, a gimnazisták esetleg a növényrendszertant kántálnák két szólamban, latin és magyar nyelven... brrr, még elgondolni is szörnyű!
Az alapfokú művészeti iskolák tanévzárói másként zajlanak, ami természetes: olyan tudásról, készségekről kell év végén számot adni a gyerekeknek, amely alkalmas a nyilvános bemutatásra. A békéscsabai Hétpróbás Néptánciskola idén a városi sportcsarnokban tartotta az ünnepséget, mindenféle különös ceremónia nélkül. Maga az igazgató konferált, a tanárok terelgették a csoportjaikat színpadtól öltözőig és vissza, videókamerák, fényképezőgépek kereszttüzében izgatott gyerekek és meghatott nagymamák, szülők, rokonok figyelték egymást és a produkciót. Bensőséges, családias az egész. Idegen voltam köztük, egy kíváncsi firkász, egy golyóstollas paparazzo, laikus kívülálló, aki csak a színpadot nézte, csak az érdekelte, ami ott történik. Mi tagadás, azért akadt néznivaló.
Szögezzük le rögtön: a legkisebbek, az elsős-másodikos csoportok bemutatkozása kétféle néző számára izgalmas: a szülőnek (ez, úgy hiszem, nyilvánvaló) és a szakembernek. Utóbbi ugyanis pontosan tudja, mennyi munka, kitartás, türelem kell ahhoz, hogy ezek az apróságok szabályos kört tudjanak formálni, szépen, egyformán, ritmusosan lépkedjenek, elfogulatlanul énekeljék a népi játékok dalait, bátor harsánysággal mondják a mondókákat. Szépek, lelkesek, aranyosak, meg is kapták a nekik járó nagy tapsot mindig.
A nagyobbak, negyedik-ötödikesek már élvezetes produkcióra is képesek, persze nagyon gondosan kell kiválasztani a táncot, amit jól és hitelesen tudnak előadni. Láttam már becsvágyó vidéki néptáncoktatót, aki dögnehéz koreográfiával küldte színpadra a csoportját, számítva az örök törvényre: felnőtt közönség akkor is vadul tapsol a gyerekeknek, ha azok csak csetlenek-botlanak a színpadon. A Hétpróbás iskola szakemberei nem estek ebbe a hibába. Számomra különösen a Dél-alföldi oláhos, és a harmadikosok Kanásztánc és ugrós című produkciója tűnt ígéretesnek. Tiszta, szép táncot láttunk a 6-7. osztályosoktól is, a zárószámban (A nagyböjtnek vége van már) el tudták hitetni velem, hogy igazi legényeket, nagylányokat látok örülni a mulatság kezdetének. Mlinár Pál és Kolarovszki Mária, Farkas Lilla és Szarka Zsolt, Majorosi Tímea és Vaszkó János kitűnő munkát végeztek, a szülők meggyőződhettek róla: jó helyre adták tanulni a gyermekeiket.
A táncosokat a Ludas Zenekar kísérte, erről is érdemes szót ejteni. A koncerten, táncházban, fesztiválokon megszokott igényességgel, szépen muzsikáltak - ez természetes. Feltűnt viszont, hogy az egyébként mókázásra mindig kapható zenészek mozdulatain, arcán, egész magatartásán valami szokatlanul feszült figyelem tükröződött. A prímás a szokottnál is keményebben tartotta kézben a tempót, a többiek is hihetetlenül fegyelmezetten játszottak. Jó volt látni és hallani, hogy mennyire komolyan vették a gyerekeket, hogy minden idegszálukkal segíteni akartak nekik.
A tányéron is a legjobb falatot tartjuk a végére, én is a csemegével fejezem be. A műsor közepe táján a Rábai Ifjúsági Együttes lépett a színpadra, Szarka Zsolt Eleki turkajárás című koreográfiájával. Ez a produkció a legigényesebb közönséget is magával ragadta volna (közönséget mondtam, a szakmai szempontokat meghagyom a műítészeknek). Szarka Zsolt megint bebizonyította, hogy otthon van a nem könnyű eleki táncokban, olyan biztos kézzel nyúl az anyaghoz, ahogyan talán senki az országban. A fiúk - ha nem is olyan tisztán, mint mesterük - értik, érzik és meg is tudják mutatni az eleki tánc sajátos, hetyke feszességét, a könnyűlábú lányok (Farkas Lilla tanítványai) egyszerű, fehér ruhájukban lélegzetelállítóan szépen táncoltak. Olyannyira, hogy még a folyton futkosó, cserfelő kicsik is megálltak, s amíg bámulták őket, talán arra gondoltak: pár év, és én is ilyen leszek.
És talán ez a legnagyobb dolog. Ez a folyamatosság, a minta a kicsik előtt, a lehetőség a nagyok előtt. És persze az, hogy ezek a gyerekek eggyel több nyelvet ismernek: nemcsak beszélni, táncolni is tudnak a Kárpát-medence közös anyanyelvén.
Írta: B. Koltai Gabriella
Hugyecz András fotói