Meglehetősen gyér érdeklődés kísérte a hét végén a Megyei Könyvtárban rendezett irodalmi estet, melynek vendége Gergely Ágnes költő, házigazdája pedig Elek Tibor irodalomtörténész volt. Maguk a szervezők sem csattantak ki a túlzott optimizmustól, hiszen a könyvtár játszótermében legfeljebb 40-50 szék várta az irodalmi élményre szomjazó közönséget, és ezeknek fele is üresen maradt. Hogy aztán a hírverés volt kevés, vagy tényleg ennyi ember hajlandó a megyeszékhelyen egy órácskát rászánni egy nemrég Kossuth díjat kapott írónőre - nem tudom. Elképzelhető, hogy Sopánkáéknak van igazuk, akik azt állítják: kiment a divatból az irodalom, senkit sem taszít extázisba a kortárs költészet, különben is, a népesség növekvő hányada a Szuperinfón és a műsorújságon kívül mást nem olvas. Tény, ami tény: egy közepesnél is gyengébb politikus, vagy belpolos újságíró vendégszereplése is lényegesen nagyobb tömeget vonz, mint egy íróé.

Pedig Gergely Ágnes nem mondható érdektelen személyiségnek, gondolatai, a verseiben képpé formált életérzései nagyon is figyelemreméltóak. A világhoz, a megélt történelemhez és a saját élményeihez való viszonyulása valahogy olyan - egy életem, egy halálom, akkor is leírom, ha hülyén hangzik - normális. Civil. Ezen a pénteki közönségtalálkozón felolvasta nekünk Hálaadás-parafrázis című versét, amelyben későn megtalált mestereit veszi sorra, s egy leltárív tényszerűségét egy öregdiák emlékeinek érzelmi töltésével megszelídítve mondja el: kitől mit kapott. Maga a hat név is érdekes, egy kalapban van itt Weöres, Pilinszky, Vas István, Illyés, Nemes Nagy Ágnes és az ír költő, Yates. Többen értetlenkedtek is, hiszen a magyar irodalomnak az ősi homályba nyúló megosztottsága már olyan evidencia, hogy gyanússá válik az, aki mindkét szekértáborból választ magának előképet, mestert. Gergely Ágnest ez szemlátomást nem érdekli. Ha felerősödik a szekértáborokban a csatazaj, akkor menedéket keres, elvonul műfordítani. S nem is akármit: limericket. Ez a sajátosan angol műfaj tulajdonképpen játék, nem csak a rímmel, ritmussal, de a tartalommal is. Ez utóbbi ugyanis nincs neki igazán, jobban mondva az értelmetlenséget viszi tökélyre, s maga a vers nevet azon, aki mélységeket keres benne. A poén nem humoros, a csattanó az, hogy nem csattan a vége... Elhiszem, hogy Gergely Ágnes számára a limerick-fordítás tehetséget izzasztó munkája menedéket jelent.

Költői-írói életútja nem mondható szokványosnak. Az 1933-ban született leány 1956-ban volt egyetemista, s akkori élményeit meg is írta Stációk című regényében, amely saját bevallása szerint az egyetlen igazán epikus műve. A Stációk 1983-ban jelent meg, s az akkori irodalmi Olympos nem méltatta kritikára a regényt, agyonhallgatták. Érdekes, amit a felkelésről írt művekkel kapcsolatban elmondott: - Többen is választották azt a megoldást, hogy a főhős fekszik a barátnője lakásában a díványon, s a rádió mondja a híreket, az események sodrásából a passzív hős kimarad, rágyújt, iszik, a nővel törődik az ágyon, kívül zajlik a felkelés (G. Á. következetesen ezt a szót használta 56-ra.) Ez írói szempontból nagyon könnyű megoldás, modernnek hat, ugyanakkor nem kell állást foglalni.

Gergely Ágnes verseit két évtizedig aszalta a gyanakvó-fanyalgó honi kritika. Nem csoda: az irodalom pártosságának sajtszagú közegében a pártnak nem volt elég pártos, az ellenzékinek nem volt eléggé ellenséges és illegális, az elefántcsonttornyosoknak nem volt elég ködös és idegen, a műveletlen szaktudósoknak nem volt eléggé primitív. Először a nyolcvanas évek derekán jelentek meg jó kritikák róla, az első mélyelemzésre pedig 1997-ig kellett várnia, igaz, erre aztán három év múltán jött a Kossuth-díj is. Bár úgy sejtem, ezzel sincs igazán szerencséje, hiszen eddigre az egész honi köz- és kultúrélet ismételten olyannyira politikától iszamosodottá vált, úgy kicombosodtak újra a szekértáborok, hogy megintcsak gyanússá lett sokak szemében az író-költő érdeme... Ám őt magát ez már nem igazán izgatja. Nyíltan, mindenféle ostoba szégyenérzet nélkül vállalja a holtig tartó útkeresést, a kísérlet kockázatait, s a tökéletesre sikerült gyöngyszemek mellett a melléfogásból kínnal született csenevészebbeket is magáénak vallja. Ebben van a bátorsága, s abban, hogy mer nem csak kijelenteni és tudni, hanem kérdezni is, önmagától, mindenkitől.

Ha valaki csak az 1994-ben a Tevan kiadónál megjelent, Királyok földje című válogatást fellapozza, rögtön szembetűnik, hogy Gergely Ágnes a klasszikusokat idéző rímes-ritmikus formákat egyidejűleg alkalmazta a sokat átkozott, majd egyedül üdvözítőnek kikiáltott szabadvers-formával. Ez a formai változatosság nála nem "művészi korszakokat, alkotói személyiségváltásokat" jelenít meg, sokkal inkább gyanítom, hogy a megénekelni szánt gondolathoz illeszkedő eszközök akadnak mintegy önkéntelenül is a kezébe. Azt, hogy képes az örökérvényűségre, nekem személyesen a Johanna bizonyítja, a szonettformában megírt örök történet az emberről és az emberiségről. Sokan vélhetnék a 60-as években született verset az akkori rend burkolt bírálatának, de aki nem tudja a dátumot, hihetné, hogy tegnap, vagy 1938-ban íródott. A Johanna igaz, érvényes, a tökéletes forma évszázadokat átívelően tükrözi a folyvást ismétlődő iszonyat kisszerűségét: a rend félelemből fakadó hálátlanságát az érthetetlen egyéni nagyság jótéteménye iránt. (Ha van még társam az elmeháborodottságban, aki verseket ízlelgetve keres másutt nem lelhető tudást, a Johanna hetekre ad rágnivalót.) A másik, amin megakadtam, egy 1991-es írás, a Nem. Csak két mondat belőle, aki emlékszik a rendszerváltás eufóriáját követő katzenjammerre, ebből is ért: "Nem válhat konccá, ami egykor juss volt." És: "A Szellemen nem fog sikersivárság." Ez nem optimizmus, vagy hit: ez az életút végső szakaszához közelítő művész bölcs tudása. Kijelentő mód.

Gergely Ágnes csabai látogatását azzal harangozták be, hogy megyénk szülötte. Ez igaz is, bár nem bizonyult jó ötletnek Elek Tibortól az erről való makacs kérdezősködés: a költő ugyanis már kisgyermekkorától nem itt élt, szülőfalujába, Endrődre csak nyaralni járt. Kötődései más természetűek, nem meghatározóak az életművet tekintve. Ő maga úgy fogalmazott: jó ideje a tér-élménynél fontosabb számára az idő-élmény, az időbeli távlatok, bennük a sokakkal közös, másoktól elválasztó emlékekkel. Gergely Ágnes nem fiatal, nem is fiatalos, hanem - mint maga is elmosolyogta - szépen öregszik. Nagy adomány, vagy nagy tudomány - ki tudja?

Írta: B. Koltai Gabriella