Muzsikáló Velence - a Bartók Béla Vegyeskar Olaszországi útja
Dátum: 2003. június 16, hétfő
Téma: Kitekintő_aaa



 Békéscsaba egyik legrégebben működő, nagy hagyományokkal rendelkező művészeti együttese a Bartók Kórus. Számos belföldi és külhoni fellépéssel bizonyították magas színvonalú felkészültségüket, a kóruséletben kivívott tekintélyük alapját. Utóbbi, a külföldi szereplések száma jelentősen csökkent anyagi forrás hiányából adódóan. Idén mégis sikerült ?összekaparni? a rút anyagiakat egy részvételre Olaszországba, a Venezia in Musica kórustalálkozóra. Mindenféle patetikus felhang nélkül: jó volt magyarnak lenni Itáliában.





Egy éve szerveződött a fellépés, melynek fő koordinátora Rázga József karnagy volt. Sajnos a finisben sajnálatos megbetegedése miatt Józsi bácsinak ? megkérdezet kezelőorvosát- vissza kellett mondania az utazást, annak fárasztó, kimerítő volta miatt. Így a kórus irányítását, a karmesterei teendőket felesége, Ági néni vette át, aki sportnyelven szólva ?jó igazolásnak? bizonyult.

Az út minden különösebb izgalom nélkül, annál több énekléssel telt el. Persze, senki ne egy laza Schubertre, Bárdos Lajos műre gondoljon, hanem a komoly és bonyolult Lökd ide a sört vagy éppen az Afrika című ópuszokra.

Az Alpok vonulatát nézve, a felkelő nap hajnali ködös fényében, az jutott eszembe, hogy Petőfi is először biztos így írta versét:

?Mit nekem te zordon Alpoknak fenyvesekkel vadregényes tája??- csak éppen nem jött ki a szótagszám és kicserélte Kárpátokra. Az ilyen és hasonló gondolatok azért elárulják a buszút hosszát?

Végül Triesztbe érkeztünk, ahol szabadprogram keretében ismerkedtünk a hangulatos kikötővárossal. Az üzletekbe betérve a sanda tekintetekből éreztük a hajdani pusztító magyar bevásárlóhordák okozta lelki sérüléseket, bár ?Magyar ne lopj? táblával már nem találkoztunk.

Jesolói szállásunk tartogatott meglepetéseket. A szálló családi vállalkozás volt, a legjobb rejtői szereposztás szerint: a mindent összekavaró mama, akivel először összehozott bennünket a sors, össze is kavart mindent; a mama zagyvaságának ellentmondani nem merő unoka; és a karakán, a patriarchátust keményen megtestesítő apuka, akinek szintén nem mert ellenállni a szállót vezető (?) fiú.

És ott volt még az öccse, aki pincérkedett és az étel tálalásánál a ?prgo? (prego?) szócskát vakkantva kétszer öntötte le a pólómat.

A mamának köszönhetően tehát, három nap alatt bemutattuk az egy- két és háromágyas szobák elosztásának összes variációját.

A csoportra 3 fellépés várt a fesztivál során: egy templomi, egy szabadtéri és a gála, amelyen csak a kiemelkedő (!) kórusok léptek fel.

A templomi hangversenyre Redentore szigetén került sor. Útközben útba ejtettük Velencét, a Szent Márk teret Dózse palotástul, Francescóstul, akiről tolmácsunk, Maja azt állította, hogy Velence legcsúnyább idegenvezetője. ?Na, de Maja, ne legyél ennyire diszkriminatív!?- mondták egyesek, majd torkukra fagyott a szó, mert meglátták Francescót: Velence legcsúnyább idegenvezetőjét. Egy 165 cm mély, zsíros haját gondosan hátrafésűlő, fésűjét gondosan farmerja farzsebében tartó, legalább huszonöt éves napszemüvegét gondosan ápoló, farmerját nem mosó, BKVellenőr- kék kabátkáját hanyag eleganciával hordó férfit. Egykor a háj kváliti kategóriába tartozó, ma az idő vasfogától sárgássá koszolódott, egyébként fehér, válltáskaszerű hangosító- berendezéssel osztotta Mikroszkóp színpadhoz illő poénjait, a dózsék viselt dolgait. Elárulta például, hogy újpesti dózse nem uralkodott?. Mindenesetre nem volt egy utolsó élmény. Mármint a Dózse palota, meg a Picasso és Chagall- képektől zsúfolt Guggenheim múzeum. A sejtelmes sikátorokban száradó ruhákról nem is beszélve.

 

Az olaszok szervezőkészségének első baljós jele a közönségszervezés volt, hiszen szigeten fekvő templomban négy olasz helyi lakos mellett csak a Malschból, Németországból érkezett kórus élvezhette a Bartók Kórus hangversenyét. Egyébként a németek egy hangvillaként szolgáló szintetizátorral és egy buszsofőrkinézetű (Itt kérek elnézést a buszsofőröktől, hiszen a német kvázikolléga a kivétel, amely erősíti a szabályt, hogy a sofőrök szépek.) karmesterrel léptek fel, majd óriási tapsviharban részesítették a bartókosokat.

Második fellépésre Velencében, a Santo Stefano (Szent István) téren került sor, ahol a kórus főleg a repertoárba emelt két olasz dalnak köszönhetően ismét közönségsikert aratott.

A szervezésben itt csupán annyi hiba csúszott, hogy a téren a koncerttel egy időben egy népszerű, velencei fiatalember gyászmiséjét tartották, a tér másik sarkában kutyaszépségverseny zajlott, átvonult egy többszáz emberből álló tömegdemonstráció az olasz vadászok ellen, és mindez alatt az egyik épületből folyamatos ritmustalan kopácsolás hangzott.


Végezetül a gálára a Palazzo del Turismo Jesolo Lido elnevzésú multifunkciós épületben került sor, ahol a világ minden tájáról érkeztek kórusok: 74 tagú svájci fiúkórus, kanadai műkedvelő madrigál, fegyelmezett orosz vegyeskar, emellett horvát, lengyel, német, izraeli kórusok, és természetesen a Bartók kórus.

Kicsit megnehezítette a tagok helyzetét, hogy Sanyi bácsi a dobogóról bezuhant a bukszusba. Az ilyen és hasonló szituációk sajnos két reakciót vonnak maguk után: az első az ijedtség, a második a kirobbanni készülő röhögés. Utóbbiból a svájci fiúk nem csináltak gondot, de az éppen éneklő békés megyeieknek fegyelmezniük kellett magukat.

Ez olyannyira sikerült, hogy zárszavaiban a műsorvezető külön kiemelte a Bartók Béla Vegyeskart.

Utolsó esténken gitárral a kézben kiültünk a hotel előtti térre és daloltunk. (Jelen cikk írója csak mormogott, de azt lelkesen.) Az arrafelé kószáló kórusok irigykedve nézték, milyen jól érezzük magunkat.

Másnap elindultunk Magyarország felé, de még megálltunk a Grado- félszigeten, amit mindenkinek nyugodt szívvel ajánlok. Egy momentum árnyékolta be kicsit az idillt. A hangulatos kisutcákban sétálgatva, nyitott ablakra lettem figyelmes. Rossz szokásomhoz hűen betekintettem, és egy egészalakos Mussolini festményt láttam a falon. Ez volt a második meglepő jele a szélsőséges nemzeti érzésnek és a neonácizmus jelenlétének Olaszországban. Az első egy borszaküzletben a Hitler és Mussolini címkés borok voltak?

A hazaút sem tartogatott különösebb meglepetéseket, kivéve azt, hogy az olasz- osztrák határon az előttem ülő kórustag véletlenül megnyomott egy gombot, minek következtében pont annyit ugrott előre a széktámlája, amennyitől a lábam nem nyomorodott volna meg odáig.

VT







A cikk tulajdonosa: CSABANET - Békés Megye Kulturális Portálja
http://www.csabanet.hu

A cikk webcíme:
http://www.csabanet.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=569