Vasárnap, 2021. Október 17.Hedvig napja  

  Rovatok
. Kezdőlap
. Csemegéző - Ajánló
. Pályázat
. Kitekintő
. Tallózó
. Mozi - Színház
. Könyvajánló
. Olvasóink írták
. Napraforgó
. Korábban írtuk
. Kék Bolygó
. Bemutatkozunk
. Webtanterv
. Archívum
 
 

  Menü
. Kultúrjog
. Kiállítások
. Játszótér
. Linkek
. Kulturális szaknévsor
. REGCIVIL
. Keresés
. Hírlevél
. Partnereink
. Honlapok
szerverünkön
. Impresszum

Szolgáltatásaink
. Szerver üzemeltetés
. Hirdetés
 
 

  Hirdetés
 
 

  Keresés


 
 

  Évfordulók
Évfordulók
1915
Ezen a napon született Arthur Miller

 
 

  Olvasóink írták: Adventi versek, mesék

Ádvent

Havat terel a szél az erdőn,
mint pehely-nyájat pásztora.
S néhány fenyő már érzi sejtőn,







miként lesz áldott-fényű fa,
és hallgatózik. Szűz utakra
feszül sok ága, tűhegye-
szelet fog- készül, nő magasba,
az egyetlen szent éj fele.

Rainer Maria Rilke


 

Karácsonyi ének

 

Mért fekszel jászolban, ég királya?

Visszasírsz az éhes barikára.

Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt.

mégis itt rídogálsz, állatok közt.

 

Bölcs bocik szájának langy fuvalma

jobb tán mint csillag-őr szele volna?

Jobb talán a puha széna-alom,

mint a magas égi birodalom?

 

Istálló párája, jobb az neked,

mint gazdag nárdusok és kenetek?

Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:

kezed csak bús anyád melléért nyult...

 

Becsesnek láttad te e földi test

koldusruháját, hogy fölvetted ezt?

s nem vélted rossznak a zord életet?

te, kiről zengjük, hogy "megszületett"!

 

Szeress hát minket is, koldusokat!

Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat.

Csengess éjükön át, s csillantsd elénk

törékeny játékunkat, a reményt.

 

Babits Mihály

 



 

Karácsonynak éjszakáján...

 

Karácsonynak éjszakáján,

Jézus születése napján

örüljetek, örvendjetek,

a kis Jézus megszületett.

 

A kis Jézus aranyalma,

Boldogságos Szűz az anyja,

lábaival ringázgatja,

két kezével ápolgatja.

 

-Aludj, aludj, én kisdedem,

aludj, aludj, én kisdedem,

nem királyné a te dajkád,

szolgálóból lettem anyád!

 Nincs a Jézus ágyán paplan,

jaj, de fázik az ártatlan!

Takargatja édesanyja,

dirib-darab posztócskába.

 

Nincs a Jézusnak bundája,

posztóba van bepólyázva.

Elveszött a báránykája,

miből lett volna bundája?

 

Kirje-kirje kisdedecske,

betlehemi hercögöcske,

azért nekünk jót szörözté,

a pokoltól megmentettél.

 

Magyar népköltés

 



 

Betlehemi királyok

 

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!

Három király mi vagyunk.

Lángos csillag állt felettünk,

gyalog jöttünk, mert siettünk,

kis juhocska mondta - biztos

itt lakik a Jézus Krisztus.

Menyhárt király a nevem.

segíts, édes Istenem.

 

Istenfia, jónapot!

Nem vagyunk mi vén papok.

Úgy hallottuk, megszülettél

szegények királya lettél.

Benéztünk hát kicsit hozzád.

Üdvösségünk, égi ország!

Gáspár volnék, afféle

földi király személye.

 

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!

Jöttünk meleg országból.

Főtt kolbászunk mind elfogyott,

fényes csizmánk is megrogyott.

hoztunk aranyat hat marékkal,

tömjént egész vasfazékkal.

Én vagyok a Boldizsár,

aki szerecseny király.

 

Irul-pirul Mária, Mária,

boldogságos kis mama.

Hulló könnye záporán át

alig látja Jézuskáját.

 

A sok pásztor mind muzsikál,

Meg is kéne szoptatni már.

Kedves három királyok,

jóéjszakát kívánok!

 

József Attila

 



 

A várakozás napjai elé

 

Hogy csitul az eső

s feltámad a szél

s csillagkarmaival

felettünk a tél

 

akár egy vadállat

torkunkba liheg

hol van ama nagy hó

mosni tényeket

 

a nagy vigasztaló

opálos lepel

vészt és gyalázatot

egyként födni el

 

lüktető sebekre

gyógyító ige

sámánénekével

milljom hópihe

 

cipőskatulyában

bújtatott remény

szurok éjszakánkra

rést üt majd a fény

 

ama nagy havazás

s véle a gyerek

feloldani végre

ősi görcsöket

 

Horváth Tamás

 



 

Karácsony felé

 

Szép Tündérország támad föl szíremben

Ilyenkor decemberben.

A szeretetnek csillagára nézek,

Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,

I1yenkor decemberben.

... Bizalmas szívvel járom a világot,

S amit az élet vágott,

Behegesztem a sebet a szívemben,

És hiszek újra régi szeretetben,

I1yenkor decemberben.

És valahol csak kétkedő beszédet

Hallok, szomorún nézek,

A kis Jézuska itt van a közelben,

Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,

S ne csak így decemberben.

 

Juhász Gyula

 



Hans Christian Andersen:

A kis gyufaáruslány

 

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó, és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg sem találta a szegény kislány.

 

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát sem vettek tőle, és alamizsnát sem adott neki senki. Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú, szőke hajára, de nem is gondolt vele.

 

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilveszter este. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

 

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

 

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét. Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.

 

Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

 

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelánedények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával, meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

 

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fal alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

 

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta: "Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az Isten színe elé."

 

- Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

 

- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha, meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

 

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna.

 

A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

 

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek újesztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

 

- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.



 

Lev Tolsztoj

Pánov bácsi karácsonya

 

Élt egyszer, valamikor réges-régen, egy messzi orosz falucskában egy öreg cipészmester.

Pánov volt a neve, ám senki sem nevezte Pánovnak, vagy Pánov úrnak, de még csak Pánov ci-pésznek sem. Bárkivel találkozott, mindenki egyszerűen Pánov bácsinak szólította. Pánov bácsi nem volt túl gazdag. Egyetlenegy piciny kis szobával rendelkezett, melynek ablaka az utcára nézett. Ebben a szobácskában élt, és itt készítette, foltozgatta, javítgatta szorgalmasan a cipőket.

Azonban azt sem állíthatjuk róla, hogy szegénységben élt, hisz voltak szerszámai, volt egy ütött-kopott tűzhelye, amelyen megfőzhette ebédjét, amely mellett melengethette meggémberedett tagjait; egy nagy fonott széke, melyben néha-néha megpihent, sőt olykor el is szundikált; egy jó erős ágya férctakaróval, na meg egy kis olajlámpája, amelyet akkor gyújtott meg, amikor ráköszöntött az esti sötétség. És az emberek állandóan jöttek hozzá. Hol új cipőt rendeltek nála, hol foltozni, talpalni, esetleg új sarkat rakatni hozták régi lábbelijüket. Így aztán Pánov bácsinak mindig volt elegendő pénze, hogy kenyeret vásároljon a péknél, kávét vegyen a szatócsnál, vagy beszerezze a káposztát kedvenc leveséhez.

Az öreg cipészmester boldog volt. Kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szeméből mindig vidám fény sugárzott. Szeretett énekelni, szívesen fütyörészett, és az utcán mindig jókedvűen köszöntötte ismerőseit.

Ezen a napon azonban másként alakultak a dolgok. Pánov bácsi szomorúan állt szobácskájának ablakánál. Elhunyt felesége jutott az eszébe, meg a fiai és lányai, akik rég elhagyták a családi fészket. Karácsony előestéje volt, családi ünnep, amikor együtt van a család, csak neki kell egyedül töltenie ezt az estét. Nézte a szomszédos, gyertyák és lámpák fényétől világos ablakokat, amelyek mögött néhol feldíszített karácsonyfákat is megpillantott. Az utcáról játszadozó gyermekek ricsaja, felszabadult kacagása hallatszott be szobájába, ajtaja repedésein keresztül pedig a karácsonyi sült hús orrcsiklandozó illata lopta be magát a kicsiny cipészműhelybe.

,,Istenem, Istenem" - mondta szomorúan, fejét csóválva Pánov bácsi.

,,Istenem, Istenem" - ismételgette, miközben szemében kialudt a vidám fény.

Aztán egy nagyot sóhajtott, meggyújtotta az olajlámpát, oda-sétált a magas polchoz, és leemelt róla egy régi, megsárgult könyvet.

Lesöpörte munkaasztaláról az ott maradt kis bőrdarabokat, kávét tett föl a tűzhelyre, majd kényelmesen helyet foglalva nagy fonott székében olvasáshoz kezdett. Mivel soha életében nem járt iskolába, csak nagyon-nagyon lassan tudott olvasni. Ujjával gondosan kísérte a sorokat, s minden egyes szótagot hangosan mondott ki.

A történet karácsonyról szólt. Arról, hogy egy Jézus nevű kisfiú nem meleg szobában született, hanem istállóban, mivel szülei nem kaptak szállást a vendégfogadóban.

,,Lám, lám" - dünnyögte Pánov bácsi a bajszát pödörgetve. ,,Ha ide jöttek volna, nálam megalhattak volna. Betakartam volna a kisgyermeket fércpaplanommal, és eljátszadoztam volna vele."

Pánov bácsi fölkelt székéből, és megpiszkálta a tüzet. Odakint sűrűbbé vált a köd, a szobára is vastagabb sötétség borult, így hát felerősítette egy kicsit a lámpáját. Töltött magának egy bögre kávét, majd visszatért a könyvhöz.

Most a három gazdag emberről olvasott, akik sivatagokon keresztül utazva vitték ajándékaikat - aranyat és illatos fűszereket - a kisded Jézusnak.

,,Édes Istenem... - tört fel belőle a szó -, de hisz ha eljönne hozzám Jézus, nem tudnék mit adni neki!" Aztán hirtelen elmosolyodott, szemében ismét ott bújkált a vidám fény, fölkelt az asztaltól, odalépett a magas polchoz, és leemelt róla egy spárgával át-kötözött, poros dobozt. Felnyitotta s kivett belőle egy pár apró cipőt. Ez a két kis cipő volt élete legjobb munkája.

,,Ezeket adnám neki, ha eljönne hozzám látogatóba" - mondta határozottan, majd visszahelyezte őket a polcra, ő maga pedig ismét helyet foglalt fonott székében, és sóhajtva hajolt könyve fölé.

Talán azért, mert a szoba kellemes melege elbágyasztotta, vagy talán, mert későre járt már, Pánov bácsi csontos ujja lecsúszott a könyv lapjáról, és kis, kerek szemüvege az orrára ereszkedett. Álomtündér szállt a szemére.

Odakint egyre sűrűbb köd ülte meg a tájat. Homályba vesző ár-nyak haladtak el az ablak előtt. De az öreg cipész nem látta őket. Halkan hortyogva aludt székében.

Egyszerre csak egy hang hallatszott a szobában: ,,Pánov bácsi!" Az öregember felpattant székéből. Szürke bajsza remegett, amikor megkérdezte: ,,Ki az? Ki van itt?" Senkit sem látott, mégis úgy érezte, rajta kívül még valaki van a szobában.

,,Pánov bácsi" - szólt ismét a hang. ,,Azt szeretnéd, hogy meglátogassalak. Ajándékot akarsz adni nekem. Holnap erre fogok járni. Figyeld hát az utcát hajnalhasadástól szürkületig, és találkozni fogsz velem! De vigyázz! Nem fogom megmondani, ki vagyok! Neked kell felismerned engem!"

Ismét csend telepedett a szobára. Pánov bácsi a szemét dörzsölgette, de nem látott senkit. A faszén lassan égett a tűzhelyben, az olajlámpa már alig pislákolt. Kintről harangszó hallatszott: megérkezett a karácsony.

,,Ez csak Ő lehetett" - dünnyögte bajsza alatt az öreg cipészmester. ,,Ez Jézus volt. És ha csupán álom volt az egész? Akkor is... Egész nap várni fogom és remélni, hogy meglátogat engem. De hogyan ismerem majd fel? Hisz nem maradt mindörökre kisded. Férfi lett belőle, király. Azt mondják, Isten volt."

Az öregember lehajtotta fejét, s elmélázott: ,,Nagyon jól kell megfigyelnem az utcát, nehogy észre-vétlenül elmenjen mellettem!".

Pánov bácsi nem feküdt le ezen az éjszakán. Fonott székében ült, szemben az ablakkal. Éberen figyelte, mikor köszönt be a hajnal.

Lassan megjelentek az első nap-sugarak a domb felett, és bevilágították a hosszú, kanyargós, macska-köves utcát. Járókelő azonban még nem jelent meg a házak között.

,,Készítek magamnak egy csésze finom kávét karácsonyi reggelimhez" - gondolta jókedvűen Pánov bácsi. Befűtött a tűzhelybe, föltette a jókora adag kávét, de fél szemmel állandóan az ablakot figyelte, nehogy a várva várt látogatója észrevétlenül továbbmenjen.

Végre megjelent valaki. Egy közeledő emberalak volt kivehető az utca végén. Pánov bácsi dobogó szívvel a jégvirágos ablaküveghez szorította orrát. Talán éppen Jézus érkezik, gondolta magában izgatottan. Aztán kiábrándulva visszalépett az ablaktól. Nem Jézus volt az, csak a minden héten errefelé járó öreg utcaseprő haladt háztól házig talicskájával és seprűjével.

Pánov bácsi rosszkedvűen bámult ki az utcára. Aztán elfordult az ablaktól. Fontosabb dolgom van nekem, gondolta magában, semhogy egy öreg utcaseprőt figyeljek. Fontos vendégre várok: Istenre, a királyok királyára, Jézusra. Csak akkor fordult vissza, amikor már úgy vélte, az utca-seprő elhaladt a ház előtt. De az öregember még mindig ott volt az utca szemközti oldalán. Talicskája mellett átfagyott kezét dörzsölgetve fázósan toporgott a hidegben. Pánov bácsi hirtelen megsajnálta: a szerencsétlen ember szemmel láthatóan nagyon fázott, és ráadásul éppen karácsony napján kellett dolgoznia.

Kikopogott neki az ablakon, de mivel az utcaseprő nem reagált, kinyitotta hát az ajtót, és onnan szólította:

,,Hé! Barátom!" Az utcaseprő félve emelte fel tekintetét - az emberek gyakran durván bántak vele munkája miatt -, ám megnyugodott, amikor észrevette Pánov bácsi arcán a széles mosolyt.

,,Gyere, térj be hozzám egy csésze kávéra!" - invitálta barátságosan a cipészmester. ,,Úgy látom, csontig átjárt a hideg."

Az utcaseprő otthagyta talicskáját, és belépett az öreg műhelyébe. ,,Köszönöm" - mondta. ,,Nagyon kedves tőled. Igazán nagyon kedves."

Pánov bácsi megkeverte a tűz-helyen levő edényben a kávét.

,,Ez a legkevesebb, amit tehetek" - mondta anélkül, hogy megfordult volna. ,,Utóvégre karácsony van."

Az utcaseprő szipákolva válaszolta: ,,Ez minden, amit én a karácsonytól kaptam." Átvette Pánov bácsitól a csésze kávét, majd odacsoszogott a tűzhelyhez, hogy egy kicsit felmelegedjen. Nyirkos ruhájából fanyar illatot terjesztő pára szállt fel.

Pánov bácsi visszasétált az ablakhoz, és az utcát bámulta.

,,Vendéget vársz?" - kérdezte az utcaseprő komoran. ,,Úgy értem, rendeset, nem olyant, mint én vagyok."

Pánov bácsi lehajtotta fejét: ,,Hát... Hogy is mondjam? Hallottál Jézusról?" - kérdezte.

,,Jézus ugyanaz, mint Isten. Nem?"

,,Nos, Őt várom ma" - mondta Pánov bácsi.

Az utcaseprő meglepődve pillantott fel, aztán lassan beletörölte orrát kabátja ujjába.

Pánov bácsi ekkor elmondta neki az egész történetet.

,,Ezért lesem állandóan az utcát" - fejezte be. ,,Várom, mikor érkezik meg." Az utcaseprő a tűzhely szélére helyezte kávés-csészéjét. ,,Hát akkor, sok szerencsét" - mondta, és már indult is az ajtó felé. ,,Egyébként... köszönöm a kávét" - fordult vissza, miközben arcán első ízben jelent meg mosoly. Odakint fogta a talicskáját, és tovább indulva folytatta munkáját.

Pánov bácsi addig nézett utána műhelye ajtajából, amíg alakját elnyelte a messzeség.

A téli napsütés szokatlanul erős volt, fényessé varázsolta az utcát, s még egy kis meleget is adott, amely felolvasztotta a jeget az ablakokon és az utca kövein.

Megjelentek az első járókelők. Néhány részeg az éjszakai mulatozás után támolyogva kereste az utat otthona felé, ünneplő ruhába öltözött családok indultak rokonaik meglátogatására. Sokan udvarias főhajtással köszöntek Pánov bácsinak, aki cipészműhelye ajtajában állt.

,,Boldog karácsonyt, Pánov bácsi!" - mondták neki. Az öreg nyájasan viszonozta a köszöntést, azonban senkit sem állított meg. Hisz mindannyiukat ismerte. Akire ő várt, az nem falubelije.

Éppen vissza akart térni szobácskájába, amikor valaki fölkeltette a figyelmét. Egy fiatalasszony botorkált a házak tövében. Sovány volt, arca fáradt, ruhája kopottas. Karjaiban kisgyermeket tartott.

Éppen vissza akart térni szobácskájába, amikor valaki fölkeltette a figyelmét. Egy fiatalasszony botorkált a házak tövében. Sovány volt, arca fáradt, ruhája kopottas, karjaiban kisgyermeket tartott.

Már-már elhaladt a cipészmű-hely előtt, amikor Pánov bácsi megszólította:

,,Jó napot, fiatalasszony! Gyertek be, melegedjetek fel egy kicsit nálam!" Az asszony ijedten rezzent össze a hangra, s indult is volna tovább, csakhogy a jóindulatú fény Pánov bácsi szemében bizalmat ébresztett benne az öreg iránt.

,,Köszönöm, nagyon kedves magától" - mondta a fiatalasszonyka, miközben belépett a cipészműhelybe.

Pánov bácsi azonban csak vállat vont. ,,Semmiség" - felelte. ,,Úgy látom, alaposan átfáztatok. Messzire mentek?"

,,A szomszédos faluba" - válaszolt nyíltan a fiatalasszony. ,,Négy mérföldet kell még gyalogolnunk. Ott lakik a rokonom, akit meg szeretnék kérni, hogy fogadjon be bennünket. Ahol eddig laktam, nem maradhatok, mert nem tudom fizetni a lakbért. Ugyanis férjem elhagyott."

Pánov bácsi közelebb lépett hozzá. ,,Van kenyerem, főzök levest, és megebédelünk, jó?" Ám a fiatalasszony büszkén megrázta a fejét.

,,Rendben van, de ennek a kicsinek azért adunk egy kis meleg tejet" - mondta az öreg, és azzal máris kivette a kisgyermeket édes-anyja kezéből. ,,Ne aggódj, nekem is voltak gyermekeim!" - tette hozzá csillogó tekintettel. Melegített egy fazék tejet, majd megetette a kisdedet, aki egész idő alatt vidáman gőgicsélt, és jókedvűen rugdalózott az öregember ölében.

,,Ni csak!" - kiáltott fel Pánov bácsi. ,,Hát nincs neki cipője!"

,,Nem volt miből venni neki" - tört fel a keserűség a fiatalasszonyból.

És Pánov bácsi agyát erősen ostromolni kezdte egy gondolat. Megpróbált nem figyelni rá, de a gondolat csak nem hagyta békén. Végül is felállt, s megint levette a polcról azt a dobozt, amelyben élete legszebb művét - a két kis gyermekcipőt - tartotta. Felpróbálta őket a kisded lábacskájára, és azok furcsa módon tökéletesen megfeleltek neki.

,,Hát akkor, használja őket egészséggel!" - mondta gyengéden. A fiatalasszony nem tudta elrejteni örömét. ,,Hogyan hálálhatnám meg jóságát?" - kérdezte örömtől reszkető hangon.

Pánov bácsi azonban nem is figyelt rá. Megint az ablaknál állt, s az utcát nézte árgus szemmel. Remélem, gondolta, nem haladt el Jézus, miközben én a gyermeket etettem.

,,Történt valami?" - kérdezte a fiatalasszony.

,,Hallottál Jézusról, aki karácsonykor született?" - fordult vissza hozzá az öreg cipészmester.

A fiatalasszony bólintott.

,,Őt várom" - mondta Pánov bácsi. ,,Megígérte, hogy ma meg fog látogatni."

És elmesélte neki álmát, ha egyáltalán álom volt az, ami az éjjel történt vele.

A fiatalasszony figyelmesen végighallgatta. Aztán, bár tekintetéből látszott, nem veszi komolyan az egészet, kedvesen megérintette az öreg kezét, és így szólt hozzá: ,,Remélem, az álom valóra fog válni! Megérdemli, hogy valóra váljon, már csak azért is, amiért ilyen jó volt hozzám és gyermekemhez."

És ezzel ő is folytatta útját.

Pánov bácsi becsukta utánuk az ajtót, nagy tál káposztalevest főzött magának ebédre, majd visszatért az ablakhoz.

Múltak az órák, az emberek jöttek-mentek az utcán. Pánov bácsi figyelmesen fürkészte az arcokat, ám Jézus nem volt közöttük.

Lassan szorongás vett erőt rajta. Lehet, hogy Jézus már elhaladt erre, csak ő nem ismerte fel! Lehet, hogy éppen akkor haladt el az ablak előtt, amikor ő egy pillanatra elfordította tekintetét, vagy fölkelt megpiszkálni a tüzet! Nem volt türelme a fonott székében ülni, fölkelt, megint kiállt az ajtó elé.

Különféle emberek jártak az utcán: gyermekek és öregek, koldusok és nagymamák, jókedvű és komor arcú emberek. Egyesekre Pánov bácsi rámosolygott, másoknak biccentett, a koldusoknak pénzt vagy kenyérszeletet adott.

De Jézus csak nem érkezett meg.

Amikor beesteledett, Pánov bácsi elveszítette minden reményét. Sűrű decemberi köd ereszkedett alá, a járókelők ritkulni kezdtek, és felismerhetetlen, homályos árnyakká váltak.

Az öreg cipészmester szomorúan gyújtotta meg lámpáját, rakott a tűzre, és készített magának vacsorát.

Utána elővette könyvét, beletelepedett nagy fonott székébe, de szíve túlságosan bánatos volt, szeme túl fáradt ahhoz, hogy olvasni tudjon.

,,Csak álom volt az egész" - motyogta bánatosan. ,,Pedig nagyon akartam hinni benne. Nagyon szerettem volna, hogy meglátogasson engem!"

Szemüvege mögött két nagy könnycsepp homályosította el tekintetét.

Egyszerre, mintha megváltozott volna a szoba. Könnyein át Pánov bácsi menetelő ember-áradatot vélt felfedezni kicsiny műhelyében.

Ott voltak: az utcaseprő, a fiatalasszony a gyermekével és mind a többiek, akiket aznap látott, mindenki, akit aznap köszöntött.

S ahogy elhaladtak mellette, ezt suttogták neki: ,,Hát nem láttál engem? Tényleg nem láttál engem, Pánov bácsi?"

,,Kik vagytok?" - kiáltott az öreg cipészmester. ,,Mondjátok meg, kik vagytok!"

Egyszerre ugyanaz a hang töltötte be a szobát, amelyet előző éjszaka is hallott, de hogy merről jött, azt Pánov bácsi most sem tudta megfejteni.

,,Éhes voltam, és adtál ennem. Szomjas voltam, és adtál innom. Nem volt ruhám, és felruháztál. Amikor ma segítettél az embereken, nemcsak rajtuk segítettél, velem is jót tettél."

És megint csend telepedett Pánov bácsi szobácskájára.

Szemében a könnycseppek felszáradtak. Tiszta tekintettel szétnézett, ám senkit sem látott.

,,Lám, lám" - szólt akkor csendesen, hosszú, szürke bajszát pödörgetve. ,,Szóval mégis itt volt."

Elgondolkodva csóválgatta a fejét, majd elmosolyodott, és kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szemében ismét felvillant a megszokott, vidám fény.

 

Összeállította: Lulu


Kapcsolódó írásaink:

ADVENT
ADVENTI ÖTLETTÁR
Advent és a mézeskalács

 

 

 
2004. december 14, kedd 
 

 





Kezdőlap : Kitekintő : Tallózó : Mozi-Színház : Bemutatkozunk : Olvasóink írták : Könyvajánló : Pályázat : Csemegéző : Archívum
Kulturális szaknévsor : Linkek : Keresés : Fórum : Impresszum
Szerver üzemeltetés : Hirdetés


Legyen Önnek is honlapja! Készítette, szerkesztette, tárhely: CSABAPROG Kft.